2013. április 30., kedd

5. fejezet - Erdei kirándulás! Aggodalmas "barát"?

04. 22 - Hétfő
 Kedves naplóm!

 Ez a harmadik bejegyzésem erről a napról, de nem tudom abbahagyni az írást annyi minden történik! Ace... elfogad, nem néz át rajtam, persze ettől függetlenül ő még ugyanúgy elment ma is az erdőbe bóklászni, mint ahogy szokott. Nekem a takarítás volt a feladatom, gyorsan végeztem vele, hiszen a boltban is ez volt a dolgom, a sütés mellett. A többiek nagy szemekkel néztek, hogy mire felébredtek az egész ház ragyogott.
  - Egek, te aztán értesz a dolgodhoz, kölyök! - Mondta Dadan...
 Dadan, kemény nő volt, de mégis törődött velünk valahol... jó mélyen.
 A nap hátralévő részében az orvosi könyveket bújtam, amiket szintén Ace szerzett nekem a városból.
És most, hogy már ezen a hegyen vagyok, több gyógyszert tudok készíteni az itt lévő gyógynövényekből, így délután elindultam egy kis növényhajkurászásra. Nagyjából 1 órája kereshettem a növényeket, amikor szó szerint belebotlottam egybe. Nem volt belőle túl sok, de amit találtam leszedtem és a táskámba tettem.
 Már elég hosszú ideje lehettem az erdőben, amikor eleredt az eső. És utána, ami azt illeti... eltévedtem. Az erdő egy közeli pontjából az óriás tigris üvöltését hallottam, amitől nagyon megijedtem, de azt sem tudtam akkor merre van a fel- és le. Elég hamar eláztam, de legalább a növények nem lesznek vizesek, különben sokáig tartana a kiszárításuk. Úgy döntöttem elkezdek valamerre sétálni, és csak kilyukadok valahol. Nos, ez nem pont így lett, a nagy "mindegy merre, csak valamerre" című sétámat félbeszakította az óriás medve. Pont ezért féltettek engem ettől a hegytől, itt az állatok mind óriásiak, még a bogarak is! Nagyon ijesztőek... és vadak. A medve szerencsére nem vett észre, így el tudtam menekülni, annyira, hogy már biztos ne is vegyen észre, viszont az eső egyre jobban esett, és éhes is voltam. Haza akartam menni, és már nem a városra gondolok, hanem a Dadan családra, és arra a rozzant kis viskóra, ahol mindenki furcsa, de a maguk módján kedvesek.
  Felálltam és elindultam újra, az erdőben lett egy kis köd, ami kb. a térdemig ért fel, úgyhogy a talajon kívül mindent láttam... vagyis, nagyjából. Hiszen az eső annyira esett, mintha gyenge köd lenne. A lábammal próbáltam kitapintani mi van előttem, hogy ne essek el, ennek ellenére, mégis elbotlottam egy fagyökérben. Még csak 2. órája lehettem az erdőben, de teljesen olyan volt mintha valami túlélő lennék. A térdemet esésnél csúnyán felsértettem, eléggé mély seb keletkezett, csupán egy eséstől. Nem mondanám, hogy ömlött belőle a vér, de azt sem, hogy csak "éppen" vérzett. Mikor megpróbáltam felállni egy éles fájdalom nyilallt belé ezért gyorsan visszahuppantam a saras földre. Egek... így mégis, hogy jutok majd haza? Azt sem tudom mennyi az idő. A növényeket még nem tudom használni, előtte meg kellene tisztítani őket alaposan, különben meg ki tudja melyik állat éppen mit csinált mellette... Neki dőltem egy fának, várni, hogy legalább egy kicsit elmúljon a fájdalom a lábamban. Olyan szerencsétlen vagyok!
  Nem tudom meddig ülhettem ott, amikor lépéseket hallottam, abból az irányból ahonnan jöttem. Majd szép lassan, egy eléggé könnyen felismerhető külalakot pillantottam meg. Persze, gondolkodnom sem kellett azon, hogy ki lehet az.
  - Ace... már mész haza? - szólítottam meg, és akkor eléggé nagy meglepődöttséggel nézett rám.
  - Yume? Te meg mi a fenét keresel itt? - mondta... most szólított először a nevemen... furcsa, de még soha nem voltam ennyire boldog, ha valaki a nevemen szólított. Talán, csak azért van, mert csak nem túl régóta ilyen... barátságos velem, vagy legalábbis, észrevesz.
  - Csak növényekért jöttem ki, hogy gyógyszereket csinálhassak... hiszen este mikor hazatérsz mindig tele vagy sérülésekkel... - sütöttem le a szememet, és megrögzötten a térdeimet bámultam.
  - Emiatt? Hmm?... Vérzel? Mégis mit csináltál? - kérdezett, kissé aggódóan... komolyan ennyit változna egy ígéret miatt??  - Nem láttam jól a ködben... - mondtam és a szememet és a fejemet is teljesen elfordítottam... valamiért, ha most ránéztem, teljesen furcsán éreztem magamat.
  - Tudsz járni? - kérdezte, karba tett kézzel.
  - Nem... ahhoz túlságosan fáj. - mondtam újra csak lesütött szemekkel, mikor ránéztem, olyan volt mintha valami a torkomon akadt volna, mintha akarnék valamit, csak nem tudom mit.
  - Oké, akkor haza viszlek... - mondta és megfordult, majd leguggolt elém, hogy a hátára tudjak mászni.
  - Nem... gond? - kérdeztem tőle.
  - Ha nem mászol fel most, akkor itt hagylak, és úgy jössz vissza, ahogy akarsz." mondta határozottan.


Néha nem tudom, melyik is az igazi Ace... amikor ilyen komor... vagy amikor aggódik?
De annyira nem is érdekel, felmásztam a hátára, ő felállt, és elindultunk hazafelé.

2013. április 29., hétfő

4. fejezet - A megmentőm! Az új életcél, egy új barát érdekében!

04.22. - Hétfő
 Kedves naplóm!
 Ez a második napom a Dadan család házában, és a második napló bejegyzésem is. Ace nemrég tért vissza egy csomó hallal, amit ő fogott egyedül. Azóta nem szólt hozzám, még rém se nézett, én pedig leültem a szoba közepére, felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket. Ace, kint ült, ameddig Dadan megcsinálta a vacsorát, és amikor kész lett, olyan állapot kezdett el uralkodni a szobában, mintha évek óta senki nem evett volna, és csak egy szelet kenyér lenne. Mindenki a vacsorára vetette magát, annak ellenére, hogy nem volt étvágyam a finom illatok oda vonzottak... volna. De még az "asztal" azaz a tál közelébe sem jutottam. Végül feladtam, és visszaültem a falmellé, a hasam halkan korgott, de nem érdekelt, ők biztos sokat dolgoztak, kifáradtak és éhesek. Fejemet a térdemre tettem, hogy jobban elviselhessem a gyomrom "segélykiáltásait" egy adag étel után. Minél kevesebb hús volt, annál jobban harcoltak érte, Ace szerezte meg magának a legtöbbet. A hasam egyre jobban korgott az ínycsiklandó illatoktól, ezért mikor éppen azon voltam, hogy bemegyek a szobába, hogy elzárjam magam elől a guszta látványt és az illatokat, valaki lepakolt elém egy adagot. Felnéztem és nagy meglepetésemre Ace volt az,
  - Egyél valamit - mondta, nekem majd felemelkedett és elindult, de én megragadtam a karját
  - Köszönök... mindent! - mondtam neki egy halványka, nem túl életvidám mosollyal. Ő csak összeráncolta a homlokát és tovább ment, én pedig neki láttam a vacsorámnak.
 Mikor már elhalkult a kajacsata zaja, bementem a szobába, ahova később mikor takarodó volt, Ace is bejött.
  - Ace... miért hoztál ide? Egyáltalán miért hoztál el onnan? Téged még annyira sem érdekelt minta azt a szőke fiút... - mondtam neki, az ablak előtt összekuporodva.
  - Hogy miért? Sabo kért meg rá. - mondta és elnézett, a száját pedig elhúzta, ezt láttam az ablakban, ahogy tükröződött, az arca.
  - Szörnyen hazudsz - mondtam a reakciójára, tudom, értelmetlen lenne folytatnom a beszélgetést, illetve ezt a kialakulóban vitát, mert úgysem fogja beismerni, hogy ő hozott ki onnan.
  - Magra, elmondta... és azt is, hogy te hoztál nekem vacsorát. Köszönöm. - mondtam, és az arca, kissé dühösbe csapott át... olyan volt mint egy nyitott könyv.
  - Azaz idióta... tudtam, hogy el fog járni a szá... - mondta, majd elharapta a mondatot miután tudta, hogy ezzel beismerte. Miért pont ő? Ő, aki a legközömbösebb velem... vajon mi járhat a fejében? És vajon... miért vág ilyen törődő arcot, mikor azt hiszi, nem látom? Szemléltem újra az ablakban tükröződő Ace-t.


  - Hé, barom törpék húzás az ágyba! Holnap kemény házimunka vár rád Yume! -tört be az ajtón a "főnök" alias Dadan.
  - Jaja, persze, már alszok is. Vénasszony. - válaszolt újra a közömbös, Ace, megfogta a takaróját maga elé tartotta majd a hátára huppant.
  - Hé, aludj te is. Ez a boszorkány, tényleg megdolgoztat téged. - mondta kezeit a feje alá téve. Szó nélkül lefeküdtem az "ágyba" ami egy pokrócból állt, 1-1 párnával, és 1-1 vékonyka takaróból. Hamar elaludtam... mostanában túl sok minden történt, ahhoz, hogy nyugodtan tudjak majd aludni... de az alvásra mindenkinek szüksége van. Álmomban... Ace-t láttam, mint valami szuperhőst, aki félrelöki az égőház darabokat... majd a hátára vesz, és úgy repül egészen idáig... Annak ellenére milyen körülmények voltak ott, és, hogy milyen is valójában Ace... ezek sem tudtak álmomban elszomorítani. Ace az én hősöm.
Reggel mikor felkeltem, Ace még aludt... még nem láttam senkit ilyen furán aludni. Mintha álmában terület foglalót játszott volna, úgy terjeszkedett szét az ágyon, feje a plafon felé fordítva, és szájából folyt a nyál. "Eléggé mélyen aludhat..." gondoltam magamban, majd, betakartam őt. Még a komor, és nem törődöm Ace is lehet aranyos... csak meg kell benne látni... Még az egész banda aludt odakint... kimentem, hogy a reggeli napfényben fürdőzzek... nem tudom mi történt az este, de sokkal felszabadultabbnak érzem magamat. Talán azért mert volt valaki mellettem? Ő megmentette a lelkemet is... nem csak az életemet.
  - Hogy tudsz ilyen korán felkelni? - szólalt meg mögöttem, a frissen felkelt Ace,
  - Ace... ha majd felnősz... mi leszel? - kérdeztem tőle.
  - Kalóz leszek!" vágta rá gondolkodás nélkül.
  - Akkor hadd legyek majd a hajóorvosod! Már évek óta az orvoslást tanulom... segíteni akarok rajtad, ahogy te is segítettél rajtam! Ígérem... én leszek a legjobb orvos! – mondtam neki.



  - Egek, ennyit jelent neked, hogy a hátamon cipeltelek? De jó... legyen! Akkor mikor kihajózom... nem kell orvost szereznem! - mondta és felém nyújtotta kezét egy kézfogásra... és most láttam először Ace-t mosolyogni...
életvidámnak tűnt és boldognak. Ace... mindent megteszek, hogy ez a mosoly, amíg élek, mindig ott legyen az arcodon! Maradj ilyen! Gondoltam magamban és megragadtam a kezét… soha nem fogom elengedni, Ace! Most már nem szabadulsz tőlem!

2013. április 28., vasárnap

3. fejezet - Meglepő fejlemények! A titokzatos megmentő, és a mély sebek!

 04. 22. - Hétfő
 Kedves naplóm!
Tegnap este miután Ace-szel beszélgettem, kiültem az ablakba, és onnan néztem a csillagokat. Azokat a fényes csillagokat, amiket anyáék már nem láthatnak. Vissza akartam menni a városba, de rájöttem, hogy ott csak bántanának most már. Eddig apa védett meg, most már nem fog tudni... tudom, hogy vigyáznak rám fentről, de az nem ugyanaz mintha mellettem lennének. Érzem a hiányukat, érzem, ahogy a könnycseppek végig folynak, az arcomon mikor ezeket a sorokat írom. Amikor, rám mosolyognának, és a nevemen szólítanak, majd magukhoz hívnak... hiányzik. Most már csak a magányos sötétség hív magához, és nem tudok előle menekülni, mindig mikor rátok gondolok, anya, mindig elkap és fojtogat, érzem, ahogy a szívem megtelik a magánnyal, és nem akarja elengedni. Hiába gondolok rátok, hiába gondolok akárkire is, nem segít... már nincs senkim. Ace sincs itt, pedig innen csak őt ismerem... vagyis inkább, csak neki tudom a nevét. Annak ellenére, hogy mennyire nem érdekli, mi van velem, mégis, jobban érzem magamat mellette, mint most, hogy egyedül ülök itt, a szobában. Azt mondta, a kinti szobában ülő emberek nem bántanak, mégis... nem akarok mellettük lenni... de akkor mégis, minek megyek most is éppen az ajtó irányába? Miért emelem a kezem a kilincsre, miközben a könnyeim hullnak rá? Miért? Nem készülök elfutni, ahogy szoktam, most az sem segítene, akár egy szakadékba is ugorhatnék, jelen állapotban az sem tenné könnyebbé ezt a terhet, akkor is csak azon gondolkodnék, hogy anyának és apának is vajon ilyen kínt kellet átélni, vagy az övék rosszabb volt?
 Miközben kifele sétáltam, arra vártam, hogy megállítanak, vagy véletlenül neki megyek valakinek, bár ez most annyira nem érdekelt. Mégis, a ház teljesen csendes volt, ekkor felnéztem vörös frufrum alól, ami az arcom nagy részét eltakarta jelen pillanatban, de nem láttam senkit. A házban nem volt senki, mindenki elment... én kimentem a házból, és körülnéztem... a város messze volt. Azon a veszélyes hegyen vagyok, aminek a közelébe sem jöhettem... a Colbo-hegy. Mégis, ki hozott el engem ilyen messzire? Azokat az ijesztő fazonokat soha nem láttam a város közelében sem, Ace-nek pedig eszébe sem jutna... és ahogy gondolom, a szőke fiú nem itt lakik. Lehet, hogy volt ott még valaki? Ha igen, miért idehozott? Ismerem? A többiekkel mi történt a városban? A naplómat, hogy kaphattam vissza? Hiszen azt a szobámban hagytam miután Mio-val... Mio! Hol van Mio? Ő is bent ragadt? Nem, az nem lehet, biztos még időben kijutott.
  De akkor hol van? Megtalálom még valaha? Tettem fel magamnak másodpercek alatt, szinte meg válaszolhatatlan kérdéseket. Ezeket én nem tudhatom, hiszen elájultam, meg kell kérdeznem valakit.

Itt maradtam, álltam és vártam, hátha visszajön valaki. De, csak sötétedéskor jött vissza a "Dadan család" legalábbis Ace azt mondta ez a nevük.
  - E-elnézést, de... mit keresek itt? Ki hozott ide? És miért? - kérdeztem meg egy furcsa, már-már kakasra hasonlító férfitól, akinek taréjszerű volt a szakálla, és a haja is.
  - Hm? Ace hozott ide, a hátán, és szó nélküli lerakott egy ágyra aztán vitt neked vacsorát... a főnök vacsoráját! Nagyon mérges volt Ace-re emiatt, de azt ne kérdezd miért hozott ide. - válaszolt nekem.
  - A szüleid... biztos keresnek. Vissza kéne menned hozzájuk. - mondta, megértő és kedves hangon... egyáltalán nem így képzeltem el őket.
  - Nekem... nincsenek szüleim... most már... - kezdtem el újra sírni. Akárhányszor, és akárhogy kerülnek szóba a történtek... ezek a friss sebek újra és újra felszakadnak... egyre fájdalmasabbak, mélyebbek, és nagyobbak lesznek. Valaki mentsen meg a magánytól! 

2. Fejezet - A démoni gyermek! Meglepő tények a múltból!

 04. 21. - Vasárnap
 Kedves naplóm!

Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy amit tegnap láttam az valóságos... vagyis... tudom, hogy amit láttam megtörtént, csak nem akarom elhinni. Nem akarom elhinni, hogy láttam meghalni őket, ahogy mindenki menekül, és senkit nem érdekel, hogy kik ragadtak bent a házakban. Most egy furcsa kis viskóban vagyok egy hegyen. Nem tudom kik azok az ijesztő alakok, akik kint vannak, és az ételért verekednek, de itt van az a szeplős fiú is akit Ace-nek hívott a szőke. Nem hiszem, hogy ő hozott volna ide, mert őt egyáltalán nem érdekelte mi történt, de el sem rabolhattak, mert akkor nem lennék ennyire "szabad".
   - Hé, te! Mi a neved? - nyitott be hozzám, a szobába Ace. Az én nevem... a nevem... Igen... a nevem, amit a szüleim választottak nekem, az a név, amit tőlük is örököltem, de ők már nincsenek, ezzel a névvel egyedül maradtam...   - Az én nevem Yakamura D. Yume... válaszoltam neki.
  - D.? - kérdezett vissza.
  - Igen, ez minden rokonom nevében ott volt, de nem tudom mit jelent, vagy, hogy miért van ott. De sok ember nevében benne van, például a kalózkirályéban is benne volt, "Gol D. Roger" és annak a nevében is, aki elfogta "Monkey D. Garp" fura, egy "név"...
  - Hé, te... mit tudsz róla? - kérdezett komor arccal.
  - Hm? Kiről? - kérdeztem vissza, és az arca és a hangulata az eddiginél is komorabb lett.
  - Róla... - reagálta le, könnyen, de még mindig ijesztő arcot vágott.
  - Hmmm.... a kalózkirályra gondolsz? Róla nagyon sokat tudok! Apa, sokat mesélt róla, annak ellenére, hogy nagyon sokan utálják, apa tisztelte őt, mivel ő is kalóz volt. Azt mondta, hogy amikor még találkozott vele még csak egy újonc senki volt... egy "Szupernova", apa azt mondta, hogy nem volt rossz ember. Erős volt, és a társai életét sokkal többre tartotta a sajátjánál! Szerintem egyáltalán nem volt rossz em.... fejeztem volna be "dicsőítő" monológomat Rogerről, de akkor a szavamba vágva rám kiáltott.
  - De
biztos utálta, nem? És ha lett volna egy gyereke? Apád mit tett volna?

  - Nos... apa, furcsa ember volt, ezért biztosan sokat gondolkodott volna...de valószínűleg, semmit nem tett volna... Apa utálta, ha egy gyereket a szülei miatt bántanak... engem is... utálnak... apa híres kalóz volt, de aztán itt telepedett le, miután visszatért az Újvilágból, ezért sokan démonnak neveznek, nincsenek barátaim, és csak Bácsi, kedves velem. - mondtam el neki... és mintha az arcában valami együttérzést láttam volna.

2013. április 27., szombat

1. Fejezet - Ez egy rémálom... valaki ébresszen fel!

 04. 20. - Szombat
 Kedves naplóm!

Most beszélek, vagy írok erről először! Nagyon jó napom volt, mint minden nap ma is segítettem a Bácsinak a boltban, de ma nagyon rendes volt mivel hamarabb hazaengedett és még kenyeret is adott! Anya nagyon örült neki, hiszen mióta leégett a házunk egy része nincs nagyon pénzünk. Apa már nem dicsért meg, úgy ahogy szokott mikor haza jövök a Bácsi boltjából, nagyon megváltozott. Mikor a szobámban beszélgettem Mio-val a kiscicámmal, hallottam, ahogy anya leejt egy tányért.
- Jól vagy, anya? - kérdeztem a szobámból. De nem hallottam, választ ezért kimentem a szobámból, hátha történt valami, de csak azt láttam, hogy anya és apa veszekednek... Anya és apa nem szoktak veszekedni! Mindig azt mondták, hogy a veszekedések csak egy vég láthatatlan kötélhúzás. Mindkét fél, a saját érvei mellett áll, ki és úgysem adják meg magukat, legyen a vitatársuk bárki. De most mégis veszekednek... és apa kiabál anyával, még nem láttam apát ilyen idegesnek... féltem! Ezek után anya észrevette, hogy ezt látom és azt mondta, hogy menjek vissza, de nem akartam. Ekkor apa rám nézett és velem is elkezdett kiabálni... annyira féltem most tőle, mint soha senkitől, ezért elrohantam. Nem sírtam... Nem volt szabad sírnom! Nem akarok ilyenekért sírni, mert akkor a többiek kinevetnek! Úgyhogy csak futottam és futottam, közben többen rám kiabáltak, hogy hova megyek, vagy, hogy nézzek már a szemem elé, mert nekik megyek. De nem érdekelt, csak rohantam, ha történik valami, akkor mindig ezt csinálom, mert ilyenkor csak a futásra koncentrálok, semmi másra. De, miközben rohantam szinte alig néztem magam elé, ami hiba volt, mert most úgy neki mentem valaminek vagy valakinek, hogy elestem. Gyorsan felnéztem és már nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérhessek, de ő félbeszakított épp mikor elkezdtem mondani.


  - Nézz a szemed elé, idióta. - mondta nekem egy kb. 10-11 éves szeplős fiú, akinél egy furcsa rúd vagy nem is tudom mi volt. Volt vele egy szőke nagyjából vele egy idős fiú is aki azt mondta neki, hogy ne húzza fel magát, hiszen nem olyan nagy dolog.
  - Nagyon sajnálom! - mondtam neki, és meghajoltam.
  - Ha megbocsátasz én most... - akartam mondani de a hangomat elnyelték a óriási robbanás zajai... Megijedtem és a füleimre szorítottam a kezemet. Majd szép lassan a zaj irányába fordultam. Az a robbanás... a mi utcánkból jöhetett...
  - Apa! Anya! - Kiáltottam és elkezdtem rohanni vissza, közben utánuk kiabálva.
  - Hé, állj meg! Ez veszélyes neked!" Kiáltott utánam az a szőke fiú. "Hé, Ace! Gyorsan menjünk utána! Segítsünk neki! - mondta. Nekem... mégis miért segítenének? Futottam könnyekkel teli szemekkel, szinte már semmit nem láttam, csak a tüzet ami elől mindenki fut, az egész utcánk lángokban állt, a mi házunk is.
  - APAAA! ANYAA! - Sikítottam végig az utcánkban, már nem voltam messze a házunktól, de nehéz volt odajutni, mert az ablakok üvegei folyamatosan törtek ki, és rengeteg helyen a robbanás miatt, lángoló bútordarabok voltak. Az egész olyan volt, mint valami rémálom.

 Mikor végre odaértem és be akartam mászni a lángoló törmelékek között, valaki elkapta a kezemet. Megfordultam, és aki megragadott az nem volt más, mint az a szőke fiú.
  - Meg akarsz halni? HA bemész, oda meghalsz!" Nem érdekel! Apa és anya még biztos bent vannak! - kiáltottam neki vissza és a könnyeim már patakokban folytak, tudtam, hogy egy ilyen robbanást senki sem élhet túl. De be akartam menni, bíztam benne, hogy anya és apa túlélték, és valahova elbújtak a tűz elől. Elrántottam a kezemet a fiútól és
bemásztam gyorsan, a tetőből darabok estek le, az egész ház lángokban állt.
  - Anya! Apa! - kiabáltam újra körbe, de nem jött válasz. A szobában egyre melegebb lett, és a füst is egyre csak töményebb lett, ebben a kis szobában, de nem akartam kimenni ameddig nem láttam anyáékat, hogy jól vannak! Átsiettem egy másik szobába, de ott sem láttam őket, majd átmentem az utolsó szobába ahol még nem jártam, a konyhába... Apa... és anya... ott voltak, anya beesett az égő konyhaaszat alá, apa pedig csak a földön feküdt, de körülöttük minden lángolt. Úgy láttam még lélegeznek, ezért oda futottam hozzájuk.
  - Anya! Apa! Keljetek fel! Ki kell mennünk innen most! Majd utána aludhattok! -mondtam, miközben ők egyre ritkábban vették a levegőt... nem voltak eszméletüknél. Gyorsan letéptem a szoknyámból egy nagydarabot, amit utána két részre téptem tovább. Mikor elkezdtem orvosnak tanulni, az első az volt, hogy füst mérgezéskor mit kell tenni. Ezért az orruk és a szájuk elé tettem a szoknyám darabjait. Utána folytattam az ébresztésüket, de, nem mozdultak meg, és még mindig, egyre ritkábban vettek levegőt... mintha haldokolnának!
  - ANYAAA!! APAAA! NEM HALHATTOK MEG!! - sikítottam még mindig sírva. Megígértétek, hogy mikor felnövök akkor... kezdtem el mondani, de a hangom egyre jobban elhalkult, és a világ elsötétült. Meghalok? Nem tudok mozogni, a légzés... fájdalmas, a világ sötét... semmit sem látok. Gondoltam talán utoljára, és összeestem a földön.