1 hónap :)

  Gondolom nem sokan tudjátok, de a Kaizoku Lovers mához egy hónapja indult el.
Ezúton szeretném (remélhetőleg nem túl nyálasan) megköszönni mindenkinek aki akár egy szót is elolvasott a történetemből. Köszönöm a tanácsokat és a rengeteg jó visszajelzést amit ez idő alatt kaptam, nagyon jól estek, és ezért is írom ilyen gyakran a fejezeteket, mert mindig van miért... nektek.
  Ezt a kis "ünnepet" ma egy kisebb "tortával" (maradjunk a kör alakú piskóta megszólításnál) megünnepeltem... és elfújtam a gyertyát... remélhetőleg még rengetegszer kell majd elfújnom az elkövetkezendő időkben! :)
  Köszönöm mindenkinek, az eddigieket! :)

17. fejezet - Eltelt hónapok! Hadat üzenés a Bluejam kalózoknak!

07. 28. - Szerda
  Kedves naplóm!
  Három hónap telt el azóta, hogy Luffy velünk él. Szerencsére minden nap hazajött… csak az a baj volt vele, hogy mindig tele volt sérülésekkel. Hol egy darázsfészek esett rá, vagy a szakadékba zuhant le… de lényeg a lényeg, hogy életben van.
  Ace még mindig nem fogadta el igazán, mert buta és gyenge… ezek után nem tudom mi a különbség köztem és Luffy között. Luffy minden nap Ace után futott, akár esett az eső, vagy fújt a szél… néha annyira, hogy Luffy-t is elfújta. Nem tagadom az vicces volt egy kicsit.
  Tényleg, majdnem elfelejtettem! Nagyjából két hónappal ezelőtt elmentem a városba kötszerért, egy fekete köpenyke volt rajtam kapucnival. Nem akartam látni azokat a városlakókat, akik régen bántottak. Viszont amikor hazafele jöttem útba kellet ejtenem egy a régi házunkhoz mármint annak maradványaihoz közel eső helyet is, ahol szívfájdító macskanyávogást hallottam.
  - Mio? – kérdeztem reménykedve, de ez csak egy halványka fény volt… lehet, hogy életben maradt?
Mikor odamentem a hangforrásának helyét kutattam, és végül megálltam egy dús levelű bokor előtt.
Elkezdtem benne matatni, hogy megtaláljam a kiscicát, végül pedig ki tudtam emelni…
  Tényleg Mio volt az… az orrán ott volt az a fekete folt, ez volt az ismertető jegye. Az én fekete-fehér kiscicám… Mio újra velem van.
  Szóval most ő is velünk él, Dadan nem nagyon örült neki, de Ace megvédett ellene, tehát maradhatott.
  Legalább ha a fiúk nincsenek itthon, tudok kihez beszélni, és nem kell folyton a tanulásba merülnöm az unalom miatt.

  Egyik nap sem volt más, mint a többi… szinte már unalmasan tökéletes volt minden.
Napközben, akár a Szürke Végállomásra is lemehettem, mert nem bántottak. Az ott élők ismerték Ace-t és Sabo-t… tudták milyen erősek ők ketten. Az erejüket akkor láthattam, mikor a városban lévő banditákkal, vagy az erdőben élő hatalmas állatokkal harcoltak.
  Megtudtam mire és miből gyűjtik a Kalóz Tárcát. Ez arra kell nekik, hogy amikor kihajóznak Sabo-val és az ígéret értelmében velem, ebből a pénzből állítsák fel a kalózéletük alapjait.
A pénzt pedig a banditáktól szedik el, akiket legyőznek… ezért nem is tettem szóvá nekik, hogy „a lopás, bűn.”
  Minden délután elmentem a Szürke Végállomásra, mivel a fiúk ilyenkor értek vissza a teljes pénzszerzési körútról, én pedig elláttam a sebeiket. Volt, hogy nem vártam meg mire Ace hazaindul, ezért a legtöbbször egyedül jöttem haza.
  Így volt ez ma is, késő délután kimentem hozzájuk. A Szürke Végállomáson furcsa volt a hangulat… mindenki Bluejam embereiről beszélt. Ő egy kalózkapitány volt, aki az állomástól nem messze lévő „Kalózok Torkolata”-nál állított magának bázist hónapokkal ezelőtt. A kegyetlenségéről volt híres, a saját embereit is képes volt megölni, ha nem hozták meg neki időben az aznap szerzett pénzt.
  Emellett fizetett a nemeseknek és a királynak… ezért minden tettük felett szemet hunytak.
Nem érdekli őket, hogy hány embert ölnek meg… csak a pénz. Gyűlölöm ezt… mégis, hogy lehet a pénz egyenlő egy emberi élettel? Hogy lehet valaki ilyen pénzmániás?

  - Szegény fiú… szólnunk kéne a rendőrségnek! – hallottam egy idősebb férfit megszólalni.
  - Semmi értelme, a rendősök nem tesznek semmit… a törvények nem érnek el idáig. Nem fogja őket érdekelni, hogy egyel több – vagy kevesebb hullát gyártanak. – magyarázta el a tények állását valaki.

  - Elnézést… de… mi történik? – kérdeztem meg azt az idős férfit.
  - Á, te Ace és Sabo barátja vagy, ugye? Talán, ismersz egy kisfiút? Elvileg nem mond el valamit Ace-szel kapcsolatban… ezért most… mint hallhatod… - utalgatott a halk és már erőtlen sírásra.
  - Kisfiú? –Sabo-t mind ismerik… tehát csak egy ember lehet, aki ismeri Ace-t, de az itt élők nem… - Luffy!! – mondtam és máris rohantam, hogy szólhassak a fiúknak. Lehet, hogy nem kedveli Luffy-t, de akkor is… nem halhat meg. Nem engedem! De ehhez, túl gyenge vagyok.
  Nem vagyok olyan gyenge, mint 3 hónappal ezelőtt, nem próbálok meg naponta meghalni és tudok magamra vigyázni az erdőben. Azt is tudom, hogy lehet Dadan-t „kordában tartani”. Legalábbis, már nem ordibál velem úgy, mint régen.
  - AAACEE! SABOOO!! – kiáltoztam az állomás mögötti erdőben. Meg kell őket találnom minél előbb. Különben ki tudja, mikor érünk oda? A Bluejam kalózok nem félnek megölni gyerekeket és nőket sem… szörnyűek.
  - AAC… az ott? SABOOO!! – pillantottam meg a közelben Sabo-t.
  - Yume-chan?? – fordult felém, én pedig hozzásiettem, hogy minél hamarabb elmondhassam, amit hallottam.
 - …Szóval, ez mondták… Luffy-t meg kell mentenünk! Ha ez így megy tovább… ő is… meghal!! – mondtam. Lehet, hogy Ace nem kedveli, de én igen is megszerettem az együtt töltött idő alatt. Nem veszíthetek el még egy embert, aki fontos számomra! – Sabo! Hol van Ace?? Gyorsan szólnunk kell neki!
 - Tudom… én is épp hozzá indultam, furcsa volt, hogy nem jönnek a kincs keresésére… már el kellett volna mondania, hogy hol van, de így már minden érthető. – mondta.
 - Kincs? Ez csak a Kalóz Tárca miatt van?!! – akadtam ki… mégis, miért fontosabb a legtöbb embernek a pénz, az életnél? – Luffy-t… mindenképp… - mondtam és a fenekemre estem. Lehet, hogy fizikailag ügyesebb vagyok… de, még mindig ugyanolyan mimóza vagyok, mint régebben.
  Ezek után Sabo-val gyorsan elindultunk oda, ahova Ace a Kalóz tárcát át menekítette, a rablók elől. Csakhogy, Luffy nem köpte be őket… ezt kellett volna, hogy tegye! Akkor most nem lenne ekkora bajban…

 - Ace!! – kiáltott Sabo.
 - Történt valami, Sabo? – kérdezte nyugodtan.
 - Ace!! Idióta! Hogy hagyhattad, hogy elvigyék Luffy-t? Megértem, hogy nem egy épeszű gyerek, de akkor is! Tudod te, milyen érzés, amikor azt várod, hogy akivel lenni akarsz, végre veled legyen? Hogy csak azért nem teszel meg vagy mondasz valamit, hogy jobban elfogadjon?!! – akadtam ki.
  - Yume-chan… - mondta Sabo. Nem… most nem kérek bocsánatot azért, amit mondtam. Nem fogok mentegetőzni, mint régen… mindent úgy mondok ki, ahogy érzem.
  - Sabo… elindultak már a pénz keresésére? – vett engem figyelmen kívül.
  - Nem! Nem indultak! És nem is fognak! – mondta Sabo, valószínűleg rá ragadt rólam egy kis „üvölthetnék”.
  - Ezt, hogy érted?
  - Az a Luffy srác… még nem beszélt nekik! – kiáltotta Sabo… a hangján hallható volt, hogy aggódik érte… pedig ő még nem is látta őt… Ace, valószínűleg felfogta most már, miért akadtam ki.

  - Yume hallotta, ahogy kínozzák őt! Pedig amilyen hülye és sírós azonnal el kellet volna mondania nekik! Ennek semmi értelme! Ha ez így megy tovább, őt… - foglalta össze a történteket röviden Sabo.
  Mikor Ace arcára néztem ezek után, láttam rajta, hogy már háromból hárman erősítjük a „Mentsük meg Luffy-t!” csapatot.
   Ezt követően, elindultunk a Szürke Végállomásra…
Bluejam… most hadat üzenünk!

Meginterjúvoltak ^^

  A mai nap kaptam egy interjú felkérést én pedig boldogan válaszoltam a feltett kérdésekre. ^^
Az interjú ITT olvasható :)
Mit szóltok hozzá? :)

16. fejezet - A hála könnyei... Végre előkerül Luffy!

 04. 28. - Vasárnap

  Kedves naplóm!
  Este többször is felébredtem, sötét volt tehát nem láttam semmit. A szobában koromfeketeség volt, Ace mellettem ült és meleg kezei lágyan szorították az enyémet. Miután fürdővizet készítettem semmire sem emlékszem. Lehet, hogy olyan fáradt voltam, hogy rögtön aludni jöttem utána? De akkor Ace miért néz rám ilyen aggodalmas arccal?
  - Yume, most már jól vagy? – kérdezett, kedves hangon. Teljesen más volt, mint reggel, lehet, hogy eljutott az agyáig az, amit reggel mondtam? De, hogy érti azt, hogy jobban vagyok-e? Rosszul voltam?
  - Ace… történt valami? Nem értem miért kéne rosszul éreznem magam… - mikor még te is fogod a kezeim… fantasztikusan vagyok.
  - A fürdőben… elájultál kétszer is. – mondta és éreztem a hangjában az aggodalmat. Szóval ezért kedves most velem?
  - És… te hoztál ide? – kérdeztem, ő pedig bólintott. – És azért maradtál fent, hogy vigyázz rám este is? – újra csak bólintott, nem nézett felém, csak a térdeire hajtotta a fejét, és még mindig fogta a kezemet. Fel akartam ülni, de nem ment túl könnyen, valószínűleg az ájulás miatt még mindig szédültem, de kezdtem emlékezni mi is történt pontosan.
  Most már Ace mellett ültem és fogtam a kezét. Valahogy meg szeretném neki köszönni ezt a rengeteg dolgot, amit értem tett… a ruhákat, amikor megment, az életemet… mindent. De akárhányszor mondanám is, hogy köszönöm, nem lenne elég, és ő sem hallgatná végig.
  Valamiképpen… de mégis hogy? De mielőtt még ezt kigondoltam volna, a testem… újra magától mozdult akárcsak múltkor az erdőben. Észre sem vettem, de már Ace karjai közt voltam, és erősen szorítottam őt.

 - Köszönök… mindent! –mondtam, és szememből a könnyek, akárcsak az eső potyogtak megállás nélkül. Karjai erősen magához szorítottak engem, én pedig csak sírtam.

  - Hogy veled mennyi probléma van… bőgőmasina. – mondta kedves hangon.
Nem is tudom, mi lenne velem, ha Ace nem lenne itt mindig. Ha ő nincs, állandóan magányos vagyok, de ilyenkor… jól érzem magam, és a történtek ellenére boldog vagyok.
Könnyeimtől elázott a pólója, de nem volt mérges. A sok sírás közepette elaludtam, újra.
   Reggel, amikor felébredtem Ace közel feküdt hozzám, nagyon közel… ha egy kicsit előrébb tettem a fejem, az orrunk összeért, ezt onnan tudom, hogy ki is próbáltam… Az orra hideg volt... Miután összeérintettem az enyémmel, az arcomat a takaróm alá rejtettem. Utána forgolódtam és gondolkodtam, teljesen jelentéktelen dolgokon.
  Mikor rájöttem, hogy ideje felkelni, ki pattantam az ágyból, most nem fogott el szédülés, és teljesen jól éreztem magam. Átöltöztem, utána, mint mindig, összefogtam vörös hajamat két kis copfba, és újra tanulni kezdtem. És ezek után minden a maga rendjének megfelelően történt.
  Dadanék felkeltek, üvöltött, Ace visszakiáltott neki, beszélt velem pár szót, utána mind ketten mentünk a dolgunkra.
  Már megszoktam ezt az átlagos napi rendet, de valami még mindig nem hagy nyugodni… mégis hova tűnt az a fiú? Ma van második napja, hogy nem jött vissza… és az erdő veszélyes tehát bármi történhetett vele.
  A takarítással hamar végeztem, és volt időm tanulni, bár nem volt csend, de amennyire tudtam, csak a könyvre fókuszáltam. „Tegyél egy tiszta ruhát a sérült területre, és azon keresztül tartsd nyomva, ezek után...” Most a vérzés elállítását tanulom… ami hasznos lehet, ha mondjuk Ace-szel történik valami komolyabb dolog vadászat közben. Én is vigyázni szeretnék rá, ahogy ő is rám…
  Hamar eljött a napvége, az idő lassan telik, ha ő nincs itt, mégis a napoknak olyan hamar vége van, ennek ellenére… Mindig gyorsan leperegnek az órák…
  - És most… takarodjatok aludni!!!!! – üvöltött ránk Dadan. Szó nélkül elindultam, mivel úgyis elfáradtam a mai nap. A fapadló recsegett, mikor léptem… mert a ház elég régi. Plusz, ha ők így folytatják a rombolást minden nap, valamikor ránk szakad a plafon.
  A hajam még vizes volt a fürdéstől, ezért rátekertem a törülközőmet, hogy ne legyek beteg.
Azt hittem ma este már nem történhet semmi… de amikor magamra húztam a takarót, hallottam, hogy kopognak a ház ajtaján… kicsit megijedtem… mégis ki járhat erre fele ilyen későn? Lehet, hogy valaki a Szürke Végállomásról? Dadan tombolva ment ajtót nyitni és közben káromkodott, hogy mégis ki a fene az, aki késő este zavarni meri őket. Én a szobánk ajtajából figyeltem mi történik, Ace pedig nyugodtan feküdt a hátán továbbra is, egyáltalán nem izgatta a dolog, és inkább elaludt...

Most komolyan, mégis mi a fenét csinált ezzel a gyerekkel?

  - Hékás! Életben vagy? Te kis… mégis hol a fenében voltál? – kérdezte Dadan, és Luffy arcát huzigálta.
  - A völgy alján kergettek a farkasok. – szólalt meg Luffy. A teste tele volt kisebb – nagyobb sebekkel.
  - A völgy alján? Mit csináltál te ott? – kérdezte Törpe bácsi. Luffy nem válaszolt, csak egy furcsa hangot adott ki, „nyii”. – Akárhogy is, mázlink van! – mondta felszabadultan, mintha valami kőesett volna le a szívéről.
  - Dehogy van szerencsénk! Visszajött a kolonc a nyakunkba! – ellenkezett Dadan, Törpe bácsi állításával, és közben hosszú, narancssárga haja szinte az égnek állt.

Ezek után felkapta Luffy-t és elindult az ajtónk felé, én hátrébb álltam, különben nekem vágja az ajtót.

  - Mára menj aludni! Holnap keményen kell dolgoznod! – mondta és bevágta Luffyt az ágyba…
Aki nyugodtan szétterült és már aludt is… még senkit nem láttam volna, aki ilyen hamar elaludt volna… még Ace sem tud így bealudni.

Valószínűleg Dadan hallotta, hogy Luffy máris horkol, mert visszajött.

  - Máris alszik? – nézett elképedve, de utána rögtön le is lépett. Én Ace-re néztem, aki valószínűleg a nagy ajtócsapkodástól és Dadan kiabálásától – amihez már hozzá kellett volna szoknia – felébredt.

  Rá nézett Luffy-ra, és utána vissza is dőlt a párnájára. Én sem törődtem vele tovább, s visszafeküdtem aludni, majd holnap ellátom Luffy sebeit. Egyelőre alszok inkább, mostantól tuti, hogy érdekesebb napjaink lesznek.

  - Hé, Ace!! Ma is mész valahová? Engem is vigyél magaddal! Legyünk barátok! – ment Luffy, Ace után miután elláttam a sebeit… a „Legyünk barátok!” Ace-nél nem valami jó, ha ezzel indítasz…
Ace nem mondott semmit, és inkább futva indult útnak… nem érdekel annyira, ha lerázza Luffy-t, csak ne sérüljön meg így megint, mint most… különben ki fog fogyni az elsősegély dobozom, záros határidőn belül.
  - Főnők! Már megint Ace után ment! – kiáltott az egyik „családtag” nem tudom mindenki nevét, mivel nem mutatkoztak be nekem egyesével… én meg nem beszélgetek velük túl gyakran.

  - Hé! A ház körüli teendőket kell csinálnod! – jött ki Dadan miközben fogat mosott… vicces volt, ahogy fogmosás közben kiabált.
  - Még mit nem! – mondta és grimaszt vágott neki, és tovább futott Ace után.
  - Hülye kölyök! Nem hallgat arra, amit mondok! – kiáltott tovább.
  - Na, na főnök… - mondta Magra.
  - Gyerünk már, hozd vissza! – parancsolt neki.
  - Jó… - láthatóan, nem mert tiltakozni.
Mikor utánuk néztem, már nem láttam belőlük semmit. Ace… ha Luffy nélkül jössz haza, valami jó csípős fertőtlenítővel fogom ma kezelni a sebeidet… ezt garantálom.
  Nem hagyhatom, hogy miatta kifogyjon az elsősegély dobozom készlete…


Köszönet a cím feléért Coby-nak! :)
(Véleményt nyilvánítani megjegyzés formájában szabad ;))

15. fejezet - A zavarba ejtő téma újra visszatér! Furcsa ébredés a fürdőben.

04. 27. - Szombat
  Kedves naplóm!
Tegnap nem voltam már fent, mikor Ace és a másik fiú megjöttek, de reggel az a szalmakalapos fiú nem volt sehol. Kíváncsi vagyok mi történhetett az erdőben mikor elmentek… remélem Ace nem volt túl gonosz vele.
  Ma reggel szerencsére, minden a normál kerékvágásban ment, ennek köszönhetően volt egy-két csendes órám, amikor újra tanulhattam. A végén még Ace leüvölti a fejem, hogy ha ő edz, akkor én miért nem tanulok. Végül is, 7 év hamar elmegy. Ki kell használni a hátralévő időt, még ha most soknak is tűnik.
  Ma az ébredésüket nem valakinek a lezuhanása, a felső ágyakról, vagy veszekedés jelezte nekem, hanem az ágyak hangos törése… még jó, hogy nem értek a barkácsoláshoz… egésznap javíthatnám a dolgokat, amiket tönkretesznek. Mondjuk, így sem tudom, ki az, aki ezeket megjavítja, egyszerűen csak megjavulnak… bárcsak így lenne a takarítással… valaki rejtélyesen mindig kitakarítana én meg pihenhetnék egész nap.
  - YUMEEEEEEE!!!! – süketített meg Dadan már kora reggel. Ehhez nem lehet hozzá szokni… szereznem kéne valami füldugót, de sürgősen. Különben a dobhártyáim nem bírják sokáig.
  - ’Reggelt. – szólalt meg mögöttem Ace. Nem volt olyan rossz hangulatú, mint tegnap, de még mindig nem volt „normális”. De legalább nem néz úgy, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne rám dobni egy fát… áúcs.
  - Jó reggelt, Ace! – mondtam egy mosoly kíséretében. Meg akartam kérdezni tőle, hogy hol van Luffy, de valószínűleg semmi nem történt.
  - Mit akarsz kérdezni? – tette karba a kezét, és dőlt neki a viskó falának.
  - Honnan tudod mindig, hogy mit akarok?
  - Olyan, vagy mint egy nyitott könyv... mindent le lehet olvasni az arcodról, ha megnézed… - válaszolt kérdésemre.

  - Á, szóval te ennyire figyelsz az arcomra? És jóóóól megnézed? – kérdeztem vissza. Mint mondtam már, Ace furcsa fiú, van, amikor legszívesebben megölelném olyan aranyos, de néha olyan komoly, mint egy felnőtt.
  - Szóval, mit akarsz kérdezni? – terelte a témát. Feszegethetném ezt a dolgot, addig ameddig akarom, úgy sem kapnék rá kielégítő választ.
  - Azzal a fiúval mi történt tegnap??  Ugye nem tettél vele semmit? ... És, él… ? - mondtam reménykedve a „persze, nem történt semmi” válaszban. Bár, annak a valószínűsége, hogy ezt fogom hallani egy a millióhoz, hisz Ace-ről beszélünk.
  - Nem tudom… nem láttam tegnap, miért? – kérdezte.
  - Szörnyen hazudsz… - válaszoltam neki, nem csak ő ismert ki engem ez alatt az idő alatt, de én is figyeltem egy-két dologra vele kapcsolatban… vagy talán többre.
  - He? – adott igazán frappáns választ...
  - Azt mondtad, hogy neked én egy nyitott könyv vagyok, nem igaz? Nos, ez rád is igaz, nem épp a fűszálak számolásával foglalkoztam az elmúlt napok alatt… rád is figyeltem… - ejtettem magam zavarba saját szavaimmal. De miért is vagyok most zavarban? Hiszen nem mondtam semmit… vagy igen? Utálom, hogy nem tudom mi az, ami miatt mindig ilyen vagyok, ha ő a közelemben van… Mindig mást érzek. Ha nincs itt egy kis magány és aggodalom emellett, erősen érzem még a hiányát is. Amikor itt van, akkor mindent egyszerre érzek: boldogságot, szorongást és a szívem valamiért hevesen dobog, néha nem figyelek arra, amit mond, mert a gondolataim elkalandoznak, bár én sem tudom hova.
  - Rám nem kell figyelni, egyedül is jól megvagyok, veled ellentétben, aki minden percben meg tudna halni.  – mondta lekezelően. Tudtam, hogy ilyenkor, nem kéne faggatnom, mert nem fog egyenes választ adni, ahhoz most túl komor. Utálom a hangulatváltozásait!
  - Én… örülnék neki, ha valaki figyelne rám… - mondtam szomorúan, igaz, hogy van hol laknom és van mit ennem, de még sem az, mint régen, amikor anya és apa megöleltek, nem ugyanaz… egyáltalán nem ugyanolyan! – Ace… eddig csak azért nem sírtam nap-, mint nap, mert te itt voltál, és figyeltél rám… még ha el is mentél vártam, hogy este haza gyere és rajtam tartsd a szemedet újra… akkor biztonságban érzem magam, Dadanék a maguk módján kedvesek, de ez nem ugyanaz… Jajj, bocsánat, elkezdtem beszélni itt mindenféle hülyeségről… biztos fárasztottalak most ezzel. Jó vadászatot! Nekem most mennem kell takarítani, mert Dadan mérges lesz rám, és a plafon is leszakad a tartó gerendákról, ha megint üvölteni kezd. – mondtam, majd elindultam az ajtó fele, szememet lesütve. Nem akartam most ránézni, nem akartam, hogy lássa mennyire is komolyan gondoltam, azt, amiről az előbb beszéltem. Még én sem értem miért mondtam azt, amit, de valamiért jól esett kiadni ezt magamból.
  - YUMEEEEEEEEEE!!!! – üvöltött újra Dadan a ház túloldaláról.
  - Yume… - szólt halkan és gyengéden Ace, mintha felfogta volna a mondani valóm.
Próbáltam elfoglalni magamat a szokásos tenni valóimmal, ameddig Ace el nem indult. Igyekeztem kizárni a gondolataimból, az engem fürkésző szemeit, amivel az ajtófélfából figyelt engem. De figyelmen kívül hagytam, mert nem volt kedvem az érzéseimet még jobban boncolgatni. Mikor még én magam sem vagyok tisztában velük. Annyira belemerültem saját gondolataimba, hogy elvesztettem idő érzékemet és arra eszméltem fel, hogy Dadan pár centire a fülemtől ordibál velem.
  - YUMEEEEEEE!!! Már százszor szóltam neked, már rég alkonyodik és Ace hamarosan hazaér a vacsorának valóval, te pedig még mindig csak ezt az egy sarkot takarítod! Menj és melegíts fürdővizet! – mutatott irányt vörös fejjel.
  - S-sajnálom Dadan-san… máris megyek! Ha megbocsát… - mondtam majd elindultam, hogy fürdővizet készítsek.
  Miközben a fürdőben tettem – vettem, a rengeteg felszálló gőz hatására szédülni kezdtem és lassan minden sötétségbe borult.
  -…Me!... Yu…! …Ume!!... YUME!! – szólongatott valaki, nem tudtam ki az, még a hangját sem ismertem fel, de az biztos, hogy friss fenyőillat lengi őt körül és meleg, gyengéden tartó karjai biztonságot adnak. Nem tudom mi történhetett velem, de lassan összeszedtem annyi erőt, hogy kinyissam szemeimet és megpillantsam „megmentőmet”, ekkor tudatosult bennem, hogy Ace tart a karjai között.
  Mint mindig, most is ő volt az, aki megmentett, minél többször teszi ezt, annál haszontalanabbnak érzem magamat mellette. Még egy fürdő vizet sem tudok úgy előkészíteni, hogy ne esne bajom…
Már megint túlságosan elmélyültem gondolataimban és nem éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le a szememből.
  - Yume! Jól vagy? Fáj valamid?! Hozzak valamit? Mond, mire van szükséged és hozom is! Gyógyszerre kell? Szóljak valakinek? – nézett rám aggódó arccal. Meg akartam szólalni és megnyugtatni, hogy nincsen semmi bajom… de nem tudtam, és a világ újra sötétségbe borult.


Közreműködött: Nee-san, aki nélkül ez a fejezet nem íródott volna meg. És ezzel a szerkesztőm és lektorom lett. ^^

14. fejezet - Az ijesztő nagyapa! Megjelenik az új fiú! A neve Monkey D. Luffy!

04. 26. - Péntek
  Kedves naplóm!

  Tegnap Ace-szel elmentünk a szentélybe, ahol nem is tudom meddig sírtam, csak azt tudom, hogy már megint csak sötétedés után értünk haza. Jobban éreztem magam a szentély meglátogatása után, mintha egy tehertől megszabadultam volna.
  Este nem történt semmi említésre méltó, hamar elaludtam, mivel nagyon elfáradtam. Este kivételesen nem volt se vihar, se rémálmom, és Ace sem csinált semmi furcsát.
  Ma reggel mikor felkeltem már mindenki fent volt, ez elég meglepő dolog, mivel mindenki hétalvó. Ace elment, az útonállók vagyis Dadanék pedig itthon voltak.
Megállás nélkül csak beszélgettek a „nappaliban”, ha hívhatjuk annak.
  Kora délután pedig erőteljesen kopogtattak az ajtón, elég nagy kitartással, mivel Dadannak nem szokása kinyitni az ajtót, de egy kis idő múlva megunta.
   - Fejezd már be!! Ki vagy te, hogy meg akarsz halni? – rontott ki dühösen az ajtón.
  - Én vagyok. – csupán ennyit mondott egy magas, őszülő férfi és Dadan máris „kijózanodott” a dühéből. Meghátrált, most láttam először, hogy Dadan bármitől is megijedne… ki lehet ez a férfi?
  - G- Garp-san!! – mondta Dadan. Magra és egy másik útonálló, akinek nem tudom a nevét, de mindenesetre úgy nézett ki, mint egy törpe kimentek Dadanhoz… nos, az ő álluk majdnem leesett.
  - Látom, jól vagytok. – mondta teljes nyugodtsággal „Garp”.

  - Na, ne viccelj velem! Kérlek, most már hagyj békén minket! Ace is már 10 éves!
  - Tényleg, már annyi? Jól van? – mondta és jó kedvűen nevetett, ezek szerint ez a férfi ismeri Ace-t… most már tényleg meg akarom tudni, ki lehet ő!
  - Ez egyáltalán nem vicces! Már nem tudjuk kezelni őt! Vidd magaddal! – szólalt meg az alacsony, Törpe bácsi, velem egy magas volt, de minimum 40 évvel idősebb nálam. Ez rá nézve elég gáz…
  - Hagyjuk ezt most. – válaszolt Garp.
  - Nem, ne hagyjuk! – folytatta Törpe bácsi, ez alatt egy rövid, fekete hajú fiú, aki valószínűleg fiatalabb nálam fel- és alá rohangált megállás nélkül, elég furcsa gyerek. A fején egy szalmakalap volt, ami nagy volt rá, de aranyosan nézett ki vele. De az, hogy mennyire aranyos ebben a házban tök mindegy.
  - De rohadtul láb alatt van ez a kölyök! – mondta Dadan.
  - Őt is rátok bízom. – mondta Garp és felkapta a fiút.
  - Hö? – Dadan csak ennyit tudott reagálni… valószínűleg kisebb sokkot kapott az újabb gyerektől.
  - Rajta, Luffy, köszönj szépen nekik! – mondta mosolyogva.

  - Hali! – mondta a gyerek, nagyon édes hangja volt, mint egy 5 éves… és nagyjából annyi is lehetett.
  - Ki az a kölyök? – szólalt meg Magra.
  - Az unokám. – válaszolt neki teljes nyugalommal. De ennek hallatán az útonállók szeme szinte kiesett a helyéről, és valójában csak most kaphattak sokkot.
  - Jön még egy??!! Garp, az… Garp-san ő az unokád?!! – akadt ki véglegesen Dadan. Vajon miért tart ennyire a gyerekektől? De főleg, Garp-tól?
  - Nem lehet!! – ellenkeztek egyszerre hárman.
  - Rendben, akkor választhattok. – tette karba a kezét, és az unokája pedig az erdő felé indult. – Börtönben töltitek hátralévő napjaitokat, vagy felnevelitek? – adta meg a két lehetőséget… ezek közül az útonállóknak egyik sem kedvezett. – Annyi bűnötök felett hunytam már szemet, mint égen a csillag. – ez alatt Dadanék leültek. Lehet, hogy ő egy rendőr? Vagy esetleg tengerész?
  - Ne máááár! – próbáltak legutolsó erőikkel is tiltakozni, de ez már veszett ügy volt.
  - Hát, nem akarjuk, hogy elfogjanak minket, de… - kezdte Magra.
  - Néha komolyan jobb lenne a börtönben ülni, mint Ace-szel szenvedni. - fejezte be Törpe bácsi.
  - És még az unokádat is idehozod? Az a kölyök is biztos valami szörnyeteg. – mondta Dadan, ezek szerint én nem vagyok szörny… ez valamennyire megnyugtató.
  - Milyen lerobbant viskó. – mondta Luffy.
  - Kinyírlak, ha ezt még egyszer kimondod! – pattant fel, és fenyegette meg Dadan, de a fiú rá se rántott és ment tovább. – Ide sem figyel… - mondta Dadan, és visszaesett a fenekére…
  - Most komolyan, ma mindenki teljesen furcsán viselkedik. Korábban felkeltek, mint én, és a rettenthetetlen, mindig kőkemény Dadan fél attól a bácsitól. - mondtam halkan, majd sóhajtottam. Ez alatt odakint még tovább ment az ellenkezés a fiú befogadása ellen. De mint mondtam, ez már régen veszett ügy.
  A fiú, azaz Luffy pedig hirtelen elkezdett az erdő felé menni, mintha meglátott volna valamit… de mit? Erősen hunyorítottam és végül megláttam, hogy a háztól egy nagyjából 50 méterre ott van Ace, a napi zsákmányával, ami most valami jó nagy emlős volt… talán bölény vagy hasonló. Viszont most ijesztő és komor arcot vágott, már megint hangulat ingadozása van, mi? Legjobb lesz, ha nem idegesítem fel…
  Mikor a bácsi meghallotta, hogy az unokája valakivel veszekszik, bár nem hallhatta miért mert bőven a hallótávolságon kívül voltak, megfordult.
  - Á, Ace! – mosolyodott el.
  - Hazajöttél, Ace? – kérdezte Magra, meglepetten. Ma elég korán hazaért, még csak kora délután van, de lehet, hogy megint el fog menni később... Ha Sabo-hoz megy én is vele megyek… ha engedi…
  Beszélni akartam vele, ezért kimentem.
  - Á, bocsánat, Dadan-san! – mondtam, mivel véletlenül nekimentem. De neki most ez volt a legkisebb gondja, szóval szinte észre sem vette. Utána tovább sétáltam Ace felé,  végül hallótávolságba kerültem, így újra hallottam, mit mond Garp.

  - Luffy, ő itt Ace. 3 évvel idősebb nálad. Mától itt fogsz élni velük. – 3 év? Akkor ő… á, 7 éves! Esküszöm, nem néztem ki belőle, a viselkedése olyan, mint egy 5 évesé, mondjuk jobb, ha én csak befogom…
  - Miiii?!! Ezt csak te döntötted el. – folytatták Dadanék a harcot, de Garp figyelmen kívül hagyta. Ez alatt Luffy dühösen nézett Ace-re, és valami furcsa morgó hangot is adott ki hozzá.
  - Légy kedves! – szólt rá a nagyapja és lekevert neki egy nyaklevest.

  - Ez már eldőlt?!! – Dadan nem tudja, mikor kell feladni… és különben is, a végkimenetel már az első mondatnál tudható volt.

  - Hogy mondtad? – kérdezett vissza ijesztő tekintettel Garp… Dadannak és a többieknek valószínűleg megállt a szívük…

  - Bízd, csak ránk! – mondták, és rögtön vigyázban álltak.

  - Ilyen könnyen megadták magukat? – kérdeztem magamban, bár nem mintha engem zavarna egy másik gyerek.

  - Csak ennyit akartam, majd jövök, ha ráérek. – mondta Garp.
  - Izééé… egyébként… valami eltartási díj vagy valami? – kérdezte Magra.
  - Írjátok a számlámra! – reagálta le lazán.
  - Hé, nem vagyunk mi valami kocsma… - mondta nem túl nagy magabiztossággal Dadan.
  - Hah? – kérdezett vissza Garp.
  - Bármikor szívesen látunk! – javította ki magát Dadan.
  - De főnök, mit fogunk mi csinálni még egy kölyökkel? – kérdezte Magra.
  - Fogd be! Egyelőre együnk, csináljatok valami kaját!
   Ezek szerint újabb emberrel bővülünk… remélem nem valami bunkó fiú. Nem bírnám ki, ha ő és Ace is gonoszkodnának. De ha normális és még erős is, akkor még haszontalanabbnak érzem majd magam. Most komolyan, kérlek, ne legyél valami csodagyerek. Visszamentem a házba, most inkább nem beszélek Ace-szel, majd máskor elmegyek Sabo-hoz...
  Bent ültem a félig-meddig sötét, de pár helyen világos szobában, azért volt ilyen, mert csak egy nagyobb ablak volt, az is magasan, úgyhogy nem minden hova jutott el a fény. Leültem a szoba egyik világosabb részére az egyik orvosi könyvvel és neki láttam a tanulásnak. Mostanában sok minden történt, bele kell húznom.
  Nem hallottam egy ideig kintről semmit, viszont egy kis idő, nagyjából 5 csendes perc elteltével szinte megsüketültem.
  - Kaja idő van!!!! – kiáltotta el magát Dadan, és hallottam, ahogy a földre teszi a hatalmas tálat és az nagyot koppan. Több se kellet, máris ment a szokásos hangzavar… pedig én csak egy kis csöndet akartam és tanulni. Viszont akkor ideje enni, különben holnapig nem tudok enni. Hallottam, ahogy Dadan elmondja a fiúnak vagyis Luffy-nak a helyzetet, hogy ők útonállók, a gyenge nem kap enni, mi a feladata, ne hívja őt öregembernek, mert hogy ő nő és hasonlók.

  - Útonállók? – kérdezett vissza Luffy – Én utálom az útonállókat.
  - Kuss, legyen hülye kölyök! – tért vissza a régi Dadan… bár maradt volna, az, akinek bármit mondtak megijedt… kevésbé volt ijesztő. – Sok bajunk származik abból, hogy egy magadfajta puhányt be kell fogadni! – Egek, egek… akkor belőlem mennyi származhat…
  Mint mindig most is Ace mellett ültem, aki megállás nélkül csak evett. Biztos kifáradt…

  - Nem ettem eleget… - mondta csalódottan a fiú, aki mivel lassú volt és még hozzá sem volt szokva, hogy vacsoraidőben ők milyenek csak egy kis tál rizs jutott.

   - Én is akarok enni olyan húst… - mondta Ace-re nézve. Majd Dadan megszívatta, elé tett egy húst, majd mikor Luffy beleharapott volna elvette. És folytatta a tények felsorolását.
  - Egy nap csak egy tál rizst és egy pohár vizet kapsz, minden nap keményen megdolgoztatunk, felmosás, cipő és fegyvertisztítás, ruhák kimosása és a többi.
A többit neked kell megszerezned és önállóan felnőnöd. – mondta Dadan.
  - Oké. – reagálta le könnyedén Luffy.

  - Oké? Itt kellet volna elsírnod magad! – mondta Dadan, és a fejét a földhöz vágta, szó szerint.
  - Régen hagyott már magamra papa, a dzsungelben. Az erdőben ihatok, annyi vizet, amennyit akarok, és ehetek annyi békát, kígyót és gombát, amennyit akarok! És egy nap úgyis kalóz leszek! Ennyivel meg kell tudnom birkózni! – mondta Luffy.
Komolyan mégis milyen nagyapja van ennek? Megijed tőle Dadan, az unokáját magára hagyja a dzsungelben… ha túlélte a nagyapja nevelését, akkor itt az élete egy paradicsom lesz. Mellesleg ő is kalóz akar lenni, mint Ace… tuti, hogy ő is egy csodabogár.
  Ace mikor befejezte az evést szó nélkül felállt és elindult kifele. Ezalatt a többiek megpróbálták kihúzni Dadan fejét abból a lyukból amit a padlóba csinált… Egyel több munka, ha nem takarítani kell, akkor éppen javítani azt amit tönkretesznek…
  Ameddig arra figyeltem, hogy húzzák ki Dadan fejét abból a lyukból Luffy elrohant Ace után… tuti, hogy ott fogja hagyni valamelyik szakadékban vagy az erdő közepén… Ace-t mikor rossz hangulata van nem érdekli mi történik, de nem nagyon vágyik társaságra, szóval valahogy tuti lefogja rázni Luffyt.
  Érdekes napjaink lesznek ezzel a fiúval, az biztos…

13. fejezet - Bogár utálat! Virág szedés a réten!

04. 25. - Csütörtök
  Kedves naplóm!

  Ma reggel mikor kinyitottam a szemeimet, rögtön Ace-t pillantottam meg, nagyon közel volt hozzám, közelebb, mint mikor elaludtam. Legszívesebben még ott maradtam volna, mert egy kicsit fáradt voltam, de ha most nem kelek fel, akkor egész nap az ágyban fogok feküdni. Így, mint mindig, felkeltem és a ház előtt leültem a fűbe. Ma úgy döntöttem nem fogom össze a hajamat, és a takarítás helyett, inkább elmegyek virágot szedni, mint régen, mikor furcsán éreztem magamat. Szeretem az illatos és szép virágokat. Talán szedek párat Ace-nek is, bár, azt nem tudom, hogy ő szereti-e őket.
  Miután mindenki felkelt a ház újra hangos volt, hol a vitáktól, hol az egyetértéstől… bár az utóbbi ritkább volt.
  - Ace, ma is elmész, ugye? – kérdeztem mikor kijött nyújtózkodni.
  - Igen. – mondta, majd nagyokat ásított.
  - Elkísérnél közben egy rétre? Virágokat szeretnék szedni. – mondtam, majd rámosolyogtam.
  - Minek? – kérdezte, fáradt hangon.
  - Dísznek és… szeretnék elmenni egy szentélybe és anyáéknak virágot vinni. – mondtam, és a hangulatom hatalmasat zuhant.
  - Jó, elkísérlek és szedek veled virágot. – mondta, megértő hangon.
  - Nem kell ott maradnod, elég lesz, ha elkísérsz. Biztos untatna, hogy ameddig én egy tonnányi virágot szedek, te csak ülsz…
  - Nem baj, egyedül ki sem találsz onnan, igaz? És egyébként tele van hatalmas bogarakkal is pár helyen…

 - mondta szórakozott hangnemben és pimasz mosollyal az arcán.

  - B-b-b-bogarak?? Akkor, ha megkérhetlek, inkább maradj velem. – mondtam eléggé beijedt hangon.
  - Egek, te aztán tényleg nagyon parázol a bogaraktól. – mondta nevetve és elmosolyodott.
  - Ez nem vicces! – „szóltam rá” amennyire lehetett.
  - Dehogyisnem!  - mondta, és hangosan nevetett.
Mikor elindultunk még mindig nevetett és néha az óriás bogarakról mesélt, hogy milyen nagy csápjai vannak, nagyon hangosan repülnek, meg ilyenek. Mindig beleborzongtam mikor előjött egy-egy ilyen dologgal. Elég undorítóak a bogarak…
  - Megjöttünk. – mondta Ace és kilépett ez erdőből. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Volt egy vékony, de eléggé mély folyó, ami kettészelte a rétet, ami gyönyörű színekben pompázott. Akarva, akaratlanul is elmosolyodtam, mesés volt. Rengeteg virág volt, és már épp kezdtem volna gyűjteni, amikor eszembe jutott mit mondott Ace… bo-bogarak…
  - Ace… tényleg vannak itt bogarak? – kérdeztem és nagyot nyeltem.
  - Igen, nagyjából ott és ott lehetnek sokan, mert… - és itt valami nagyon bonyolult nyelven mondott valamit, amiből egy szót sem értettem.
  Majd ezek után elkezdtem virágokat szedni, és mindig hosszú ideig ellenőriztem a területet, ahova lépni akartam, amin Ace láthatóan jól szórakozott.
  - Yume, vigyázz mögötted bogár! – szólt hozzám Ace. Én pedig meg sem fordultam csak reflexből sikítottam egyet és a virágokra estem. Ezek után persze Ace fetrengett a röhögéstől, így biztos voltam benne, hogy semmiféle bogár sem volt mögöttem.
  - Ace, ez nem volt vicces! – kiáltottam rá.
  - Pedig nagyon is az volt! – mondta, és a hasát fogta a nevetéstől.
Egy ideig rá se néztem, hanem magamban duzzogtam egy kicsit. Miután elég virágot szedtem, elindultam, ezzel jelezve, hogy mehetünk tovább.
  Ő szó nélkül utánam jött, nem szólt semmit. Nem kérdezte, hogy miért akadtam ki ezen ennyire, nem kért bocsánatot, nem csinált semmit. Talán nem is érdekli, hogy megijedtem, bár, miért is kéne, hogy érdekelje? Lehet, hogy csak én csináltam a bolhából elefántot… de akkor is. Tudja, hogy nagyon félek a bogaraktól.
  - Yume… sajnálom. – szólalt meg hirtelen lágy hangon, majd valamit beletett a hajamba.

Mikor megtapogattam, mi is az, megtudtam, hogy egy virágot tett a hajamba.

  - Köszönöm! – mondtam, majd hirtelen akaratomon kívül megöleltem. Nem tudom miért tettem, de jól esett, hosszú ideje nem ölelt meg senki.
  - S-semmiség. – vettem észre valami kis esetlenséget a hangjában. Jól esett őt megölelni… nem vártam, hogy visszaöleljen, de legnagyobb meglepettségemre, magához szorított. Ezek után valamiért lehetetlenség, hogy haragudjak rá.
  Szeretnék még virágot szedni veled… Ace.

12. fejezet - Út az erdőben! Szokatlan érzések, egy sötét éjszakán.

04. 24. - Szerda
  Kedves naplóm!
  Mit mondjak neki? Ez alatt Ace félig felém fordult, nem volt semmi rossz szándék a szemében, de kíváncsiság sem. Inkább mintha valami megbánást látnék benne, de nyilván rosszul látom, mégis mit bánna meg? De a szemében tényleg láttam valamit, amit eddig soha… lehet, hogy ez nem is megbánás, ha nem gyengédség? Ha igen akkor… akkor mégis miért volt ilyen a hangja?

  De ezen kívül, mégis mit kéne mondanom? Pl.: „Figyu Ace, csak meg akartam kérdezni miért mentettél ki, bár nem mintha baj lenne vagy bármi, csak tudni akarom. Igaz, hogy te már mondtad, hogy csak 7 év múlva mondod el… de..” De? Nem mondhatom el neki az igazat, valami mást kell neki mondanom, de mégis mit? Túl sok a „de” ezekben a kérdésekben… mondanom kéne valamit, nem tudom mióta állunk itt, várva azt, hogy mikor válaszolok.
  - Na, mit kérdeztél? Miért nem válaszolsz? – kérdezte, most már teljes testével felém fordulva, én pedig erőteljesen a földön sétáló hangyákat kezdtem el bámulni. Itt az ideje megszólalnom…
  - Nem kérdeztem… semmi különöset. – válaszoltam, valószínűleg nem túl meggyőző hangon.
  - Akkor miért viselkedsz ilyen furán? – kérdezett újra - Mindig rá vagy tapadva a hátamra, és fogod a… a… á, semmi… - szakította félbe érvelését, és elfordult… mintha elpirult volna, de valószínűleg csak beképzelem, mégis miért pirulna el? Olyan együgyű vagyok…
  Az út további felén nem szólt hozzám, nem kérdezgetett arról, hogy mi történt a szirten, mintha már nem is érdekelné. Mik ezek a gyakori hangulatváltozásai? És ez mégis miért foglalkoztat ennyire engem?

  Annak ellenére, hogy a válasz után távolságot tartottam Ace és magam között, bele akartam kapaszkodni, féltem a sötétben, meg akartam fogni a kezét, úgy, mint máskor. Az erdőből a vadállatok ijesztő hangja visszhangzott, ijesztően. Bár, azt sem értem miért tartom ezt a távolságot kettőnk közt, és, hogy ez miért is fáj ennyire idebent. Fáj, hogy nem foghatom a kezét, és nem beszél hozzám, nem ordibál velem, hogy mekkora idióta vagyok, mikor elesek és hasonló. De mégis miért vágyom az ordítására? Vagy miért akarom, hogy megérintsen? Ez teljesen összezavar… olyan furcsa ez az egész.
  Mikor hazaértünk, vacsoráztunk, ma Dadanék szereztek kaját és nem Ace, és mégis… kevesebb volt.
Pedig Ace mindig egyedül hoz haza egy seregnek elegendő kaját, ők több mint húszan vannak és mégis kevesebbet hoztak haza… bár mondjuk erről, pont nekem kéne befognom a számat, mivel én soha nem hoztam haza semmit, csak takarítok.
  Vacsora után elmentem fürödni, utánam Ace ment. Mikor fel akartam öltözni nem tudtam, mégis melyik pólóját vehetem fel, saját nadrágom vagy szoknyám pedig nincs is, amit felvehetnék. A szoknyám tiszta kosz, és csak holnap mosom ki, más ruhám pedig nincsen, bár… Ace pólói olyan nagyok rám, hogy akár ruhának is lehetne hordani.
  - Mégis mit csinálsz? – szólalt meg mögöttem Ace, én meg ott ültem törülközőben, bár mint mondtam már, 9 évesen semmi takarni valóm sincs, de elég szégyenlős vagyok… bár ez most nem érdekes.
  - Nincs ruhám, amit felvehetnék. – mondtam, majd sóhajtottam. Ace nem szólt semmit, csak azt hallottam, hogy kinyit valamit, keresgél benne egy darabig, végül becsukja.
  - Tessék, ez jó lesz? – kérdezte, és oda adott nekem pár ruhát, lány ruhák voltak.
  - Igen... Köszönöm. De neked mégis honnan vannak lány ruháid? – kérdeztem tőle.
  - A városból szereztem tegnap, még sem hagyhatom, hogy az örökké valóságig az én ruháimat hordjad…
  - Ez igaz… köszönöm! – mondtam, majd félre vonultam, hogy átöltözzek. Egy piros top, és egy rózsaszín szoknya. Gondolom, hogy milyen furcsán nézhettek rá az emberek…
Ace tényleg törődik velem…
  Visszamentem, majd bebújtam az ágyba, ahol még mindig csak az egyik takaró volt meg, úgyhogy még mindig elég közel kellet aludnunk egymáshoz… Megnyugtató volt, mintha emiatt nem történhetne semmi rossz, nagyon jó érzés volt mellette lenni, mint mindig.
  Ace hamar elaludt, ilyenkor nagyon aranyos volt, néha kicsit horkolt is, de ettől csak még aranyosabbnak tűnt.
  - Vigyázzzz… Yume… - szólalt meg hirtelen Ace… először azt hittem felébredt, de utána jobban megnéztem, még mindig aludt… Álmában beszélt, de miért az én nevemet mondta? Mikor ebbe belegondoltam, a szívem nagyot dobbant, és eluralkodott rajtam az a furcsa érzés, mint múltkor, egyszerre éreztem a boldogságot és a fájdalmat, megint… nem értem mi ez, és, hogy miért csak Ace mellett érzem.
  Ilyenkor még inkább meg akartam érinteni, közelebb akartam kerülni hozzá… ilyenkor csak még jobban fájt a szívem… mivel aludt, közelebb kúsztam hozzá, nem értem hozzá, csak közelebb mentem, ez is elég volt ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Bár, még mindig meg akartam érinteni.

11. fejezet - A feltett kérdések! Összegabalyodott szálak!

04. 24. - Szerda
  Kedves naplóm!

  A fiúk még hosszú ideig számolták azt a rengeteg drága holmit, tényleg nem tudom, minek kell nekik, de biztos nagyon megdolgoztak érte... legalábbis gondolom. Ameddig ők számoltak én leültem a fa alá és a füvet tépkedtem unalmamban, néha hallottam egy-egy rövidebb vitát felőlük, de egyébként egészen csendesek voltak.
 - Yume-chan, ébren vagy? - állt elém Sabo, nagy és érdeklődő szemekkel.
 - Persze, mégis, hogy tudnék egy ilyen erdő közepén elaludni? – néztem vissza rá, felvont szemöldökkel.
 - Én mindig itt alszom, és semmi bajom sincs, látod? – kérdezte és felemelte mindkét kezét.
 - Hogy érted, hogy itt? Az erdőben laksz? – kérdeztem vissza.
 - Igen, de ezt most bonyolult lenne elmagyarázni. Szóval ezt a részét inkább hagyjuk.
 - Oké, de… nem félsz? Közel van az öböl és ott mindig kalózok vannak… nagyon ijesztőek. – mondtam és kicsit beleremegtem a gondolatba.
 - He? Mi is kalózok leszünk, akkor tőlünk is félsz? – kérdezett Ace.
 - Nem tudom, de valamiért tőletek nem tudnék félni, soha… - vontam fel a szemöldököm újra, még, hogy pont tőlük féljek? Előbb ijedek meg egy nyuszitól, mint Ace-től, hiszen… sok furcsa érzést vált ki belőlem a közelsége, de félelmet pont nem.
  Sabotól szerettem volna megkérdezni pár dolgot, de ezt csak úgy lehetne ha Ace nincs a közelben, hiszen akkor biztos, hogy nem fog válaszolni semmire igazán, csak a fejemhez vág egy sablon szöveget és kész. Kell valami amivel Ace-t el tudnám kicsit küldeni, vagy Sabo-val félre vonulni, de mégis milyen indokot tudnék kitalálni?
 - Áá, Sabo, innen milyen messze van a part? – néztem rá, és reméltem bejön a tervem.
 - Nagyjából… 300 méter, miért? – válaszolta meg a kérdésemet.
 - Elkísérnél oda, kérlek? Szeretném látni a tengert. – mosolyogtam rá.
 - Rendben van… Ace, jössz? – nézett Ace-re, kérlek… mondj nemet.
 - Sokat láttam már, most nem érdekel. – mondta mit sem törődve az egésszel.
 - Nagyon bénán hazudsz, Ace, te imádsz a szirten lenni, nem? Akkor miért nem jössz? – kérdezett vissza… Sabo, te idióta, ha most ezzel mégiscsak ráveszed, akkor nem tudhatok meg tőled semmit!
 - Mondtam már, hogy most nincs kedvem. Na, menjetek már. – mondta Ace.
 - Hát… jó. – fogadta el Ace válaszát Sabo, és felém fordult majd elindult, én még visszanéztem Ace-re, és olyan furcsa arcot vágott… mintha aggódna valamiért.
  Elég hamar odaértünk, az út alatt amellett, hogy a lábamra szegeztem a tekintetemet, azon gondolkodtam, hogy vajon miket is kérdezzek tőle pontosan. Vajon válaszolni fog? És ha igen, az lesz, amit várok? Hm? Várok? Mégis mire számítok? Mit akarok hallani? Egyáltalán itt lehet „jó” választ adni? Szinte észre sem vettem, de mire felemeltem a fejemet már a szirten álltunk. Sabo kiállt az elejére és csípőre tette a kezét.
 - Áááh, milyen jó itt a levegő! – mondta, majd mélyen a levegőbe szippantott. – Nem? – fordult felém.

 - De, nagyon is frissítő. – mondtam, majd a lágy tavaszi szellő belekapott a hajamba. Tényleg jó érzés volt, nyugtató.  Leültem, felhúztam a térdeimet, és a hátam mögött a kezeimre támaszkodtam. – Sabo… kérdezhetek tőled pár dolgot? – böktem ki végül, amit akartam.
 - Persze… ha tudok, válaszolok. – fordult felém újra, mosolyogva, ám amikor meglátta az arcomat ő is komoly arcot kezdett vágni, érezte, hogy nem a tegnap esti vacsora összetevőiről akarok beszélni, hanem egy valamennyivel komolyabb dologról.
 - Mi történt… aznap? – hajoltam előre, és karoltam át a lábaimat.
 - Aznap… á, a tűzesetre gondolsz? Nem tudom, mitől gyulladhatott ki vagy, hogy ki csinálta meg ilyenek. Szóva…
 - Nem erre gondolok!! – vágtam a szavába - Miután elájultam… azután, mi történt? – kérdeztem meg tőle, és gombócot éreztem a torkomban… soha nem izgultam még ennyire. Ha Sabo elmondja, megtudom a választ arra is talán, hogy Ace miért olyan velem amilyen.
 - Hmm… miután berohantál – kezdett bele a történtek elmesélésébe – Ace-el ott álltunk és nem tudtuk mit csináljunk, de mikor már nagyjából 4 perce nem jöttél ki Ace… szó nélkül berohant. – magától? Ez még bonyolultabb lett…
 - Nem mondott semmit? – kérdeztem tőle.
 - Nem… ezek után nem sokkal téged a hátán cipelve jött ki a házból, azt mondta, hogy épp a naplód vagy valamidet szorongattad, ezért azt is kihozta. Gondolta, hogy fontos lehet neked.
 - Nem, akkor a naplóm nem volt a kezemben… ezt tudom, a kezembe sem vettem mikor bementem, mert amint megtaláltam anyáékat velük foglalkoztam… lehetetlen, hogy a naplóm nálam lett volna. – mondtam el neki azt, amit tudtam.
 - Nekem ezt mondta… mindegy, szóval ezek után szerzett kötszert és elláttuk a sérüléseidet… örülnöd kéne, Ace nem szokott vadidegenekkel kedveskedni, legyen az akárki.
 - Igen… erre azért már rájöttem.
 - És ezt követően azt monda majd elvisz Dadanékhoz… ezen kívül többet nem tudok, mert akkor szétváltunk, ő ment veled haza, én pedig visszajöttem ide.
 - Értem… szóval nem tudsz semmit elmondani arról, miért tette ezt Ace, vagy, hogy miért vigyáz rám folyton...?
 - Gondolom, hogy ez fontos lenne neked, de nem tudok segíteni… sajnálom. – mondta megértően.
 - Semmi gond… ezek szerint tényleg ki kell várnom ezt a 7 évet…
 - Miért? Mi lesz 7 év múlva? – nézett rám kérdő arccal.
 - Megígértem Ace-nek, hogy a hajóorvosa leszek… és, hogy akkor elmond mindent, arról, ami akkor történt... De, most menjünk vissza, sokat voltunk itt és lassan már sötétedik is. – mondtam majd elindultam vissza fele. Miután visszaérünk… valószínűleg Ace-szel haza megyünk, de ezek után mégis, hogy tudnék ugyan olyan maradni vele? Nem értem… nem értem miért ilyen velem, nem mintha bánnám, de egy olyan ember, akit még soha nem is láttam azelőtt, mégis miért figyel rám ennyire? Miért aggódik értem, és tesz meg mindent, amivel nekem jobb lenne? Már semmit sem értek, annyira, sem mint ezelőtt. Érzem, ahogy könnybe lábad a szemem, de már ennek sem tudom az okát… mintha csalódott lennék, de miért? Mit vártam? Mit akartam, mit mondjon?
 - Ace, visszaértünk. – szólalt meg Sabo. Visszaértünk? Mégis miért nem veszem észre soha ha valahova megérkezek? Gyorsan megtöröltem a szemeimet, hogy ne láthassák meg a könnyes szemeimet.
 - Sabo, mi hazamegyünk. Majd találkozunk, na hali! – köszönt el Ace és már el is indult.
 - Köszönöm, Sabo! Remélem még találkozunk, szia! – mondtam és Ace után siettem.
 - Ja, sziasztok! – integetett utánunk egy mosoly kíséretében.
    A hazafelé vezető úton távolságot tartottam kettőnk között, biztos észrevette már, hogy máshogy állok hozzá, de még sem szól semmit… mégis miért tetted… Ace?
 - Yume… - szakította félbe gondolataimat Ace hangja – mégis mit kérdeztél meg Sabo-tól amiért ennyire más lettél? – kérdezte közömbös hangon, és megállt.
Ezek szerint… tudta, mit akarok… de ha elmondom, akkor semmi értelme nem volt annak, hogy megkérdeztem. Mit tegyek?

10. fejezet - Kavargó érzések. A várt találkozás! Sabo a Szürke végállomásról!

04. 24. - Szerda
  Kedves Naplóm!
 Ameddig nem értünk ki a Szürke végállomásról fogtam Ace kezét és csak mentem utána, nem figyeltem semmire, csak rá. Mintha a világ csak körülötte forogna, nem értem, hogy miért akarok ennyire a közelében lenni vagy, hogy miért érzek, ilyen teljesen ellentétes dolgokat mikor vele vagyok. Egyszerre érzem magamat boldognak, de mégis mintha ennek ellenére kő nehezedne a szívemre, nem tudom mi ez, hogy miért érzem ezt minden egyes alkalommal... ez nem barátság... ez más, de mégis micsoda?

  -Yume! - szólt hozzám, ezzel félbeszakítva a gondolat menetemet.
  - I-igen? Történt valami? - kérdeztem vissza.
  - Mindjárt megérkezünk. - válaszolt, meg sem fordult, csak haladt tovább... csendesen, de szinte észre sem vettem, hogy egyre jobban szorítom a kezét, és még egy lépés távolság sincs kettőnk között. Pedig már rég kiértünk a Szürke végállomásról. Annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem, hogy egy ideje már egy erdőben sétálunk. És nehezen, de végül is elengedtem a kezét, de miért ilyen nehéz? Miért akarom még most is fogni? Tisztára mintha valami Ace-függő lennék.

  - Áááá! - sikítottam fel... na, tessék, egy perce sincs, hogy elengedtem a kezét, és máris elestem egy kátyúban... ilyen az én "szerencsém". De most komolyan, Istenem! Mégis mit követtem én el, amiért ilyen szörnyű karmával büntetsz?
  - Mekkora szerencsétlen vagy már, de komolyan! - kezdett el újra a bénaságomról papolni Ace, miközben segített felállni, nem mintha nem tudnám a nélkül is, hogy mekkora szerencsétlenséggel "áldottak" meg. Lehet, hogy keresnem kéne pár száz négylevelű lóherét... talán akkor, a kisebb "átkok" elszállnának rólam.

  Az út további részén a szememet egyenesen a földre szegeztem, hiszen milyen belépő lenne már, ha úgy érkeznék meg hozzá, hogy "Á, Sabo, köszö..." és átesnék egy gallyon? Biztos kiröhögne...

  -Mindjárt ott leszünk. - mondta újra Ace.
  - Nagyjából 10 perccel ezelőtt is ezt mondtad, és azóta is gyalogolunk! - mondtam el neki a tényeket.
  - Már rég ott lennénk, ha nem estél volna el, ne engem okolj a hülyeségeidért! - vágott vissza... és csendben maradtam. Most is igaza volt, mint mindig. Hamarosan megláttam az ösvény "végén" egy kiszélesedést, aminek a közepén állt egy hatalmas fa, az egyik ágán ott ült kék ruhában és egy fekete kalapban a szőke fiú, Sabo.

  - Hé, Sabo! - kiáltott oda Ace.
  - Á, Ace! Hm? Ő ott...? - nézett rám kérdőn, láttam az arcán, hogy lassan, de felismert.
  - Igen, ő az a szerencsétlen csaj a városból. - mondta baltaarccal és jéghideg hanggal Ace.
  - Hé! Ez azért most nagyon gonosz volt, még tőled is, Ace! - kiáltottam rá, elég hangosan.
  - Úgy látom, hangja azért van! - mondta és ezt követően nevetésben tört ki. Majd lemászott a fáról, az ág, amin ült, elég magasan volt, nagyjából 20 méter lehetett, gondolom ő is olyan "szuper gyerek" mint Ace. "Bocsi, még nem mutatkoztam be, a nevem Sabo!" mondta és felém nyújtotta a kezét, sokkal udvariasabb volt mint Ace... valaha is.
  - I-igen... az én nevem Yakamura D. Yume. - mutatkoztam be neki, majd megfogtam a kezét.
  - Á, szóval Yume-chan. - villantott hozzá nagy mosolyt.
  - Most mégis miért vágsz ilyen perverz arcot? - szólalt meg Ace, csipkelődős hangon, karba tett kézzel.
  - MII? Teljesen normális arcot vágtam! Valamit rosszul láttál! - mondta, majd heves szócsatába kezdett Ace-szel, hogy ki és mit, hogy látott.
  - Hé, hé... hagyjátok abba, teljesen felesleges ilyeneken veszekedni... - próbáltam őket leállítani.
  - NE SZÓLJ BELE! - kiáltottak rám egyszerre.

  Nagyjából 5 percig tartott a szócsata ami a végén már verekedésbe torkolt, és az is döntetlen lett.

  - Sabo, gyűjtöttél ma valamennyit? - kérdezte Ace, újra "normálisan".
  - Nem, ma még semmit, miért te igen? - kérdezett vissza, nem tudtam miről beszélnek, teljesen kívül állónak éreztem magamat.
  - Egyébként mennyi van a kalóztárcában? - kérdezte Ace, majd újra karba tette a kezét.
  - Nem tudom, régen számoltuk meg.

  - Akkor nézzük meg most, van rá egy csomó időnk, és holnap a kétszeresét gyűjtjük majd. - mondta Ace.

  - Hé, ő is itt van, a kalóztárca helye titkos, elfelejtetted? - reagálta le furcsán a "javaslatot" Sabo.

  - Vele ne törődj, úgy sincs senki akinek elmondaná. És amúgy is belehalna mielőtt a mondat közepéig jutna. – válaszolt újra mit sem törődően Ace.
  - Hát ez nem volt túl kedves, Ace... tudod, én is ember vagyok... értem, amit mondasz. - mondtam kissé durcizva.
  - Ja, ja... bocsesz. - reagálta le gyorsan és könnyedén, majd elindult a fa felé.
  - Ez nem tűnt valami megbánónak... -  vontam szemöldököt, de ennél többet még kínzással sem tudnék kiszedni belőle. Szóval ennyi bőven elég, bocsánatkérésnek.

  Ők ketten felmásztak arra az ágra, ahol Sabo ült, majd kiemeltek egy nagy négyzet alakú "fedelet" a fa ágából, és pénzt vettek a kezükbe, illetve más drága holmikat, mint aranylánc és hasonlók. Nem tudtam, hogy honnan szedték őket, vagy, hogy mire kell nekik, de ezt majd később megkérdezem Ace-től. Most nem akarom zavarni őket.

9. fejezet - Bízol bennem? A kínos téma! Érkezés a Szürke végállomásra!

04. 24. - Szerda
  Kedves naplóm!

A reggel átlagos... lett volna, ha mikor felkelek megint ugyanazt a megszokott képet láttam volna, mint mindig, mikor ébredés után körül nézek. Nos, most Ace már nem aludt, a szobában sem volt. Reméltem, hogy nem ment el korábban, hogy ne keljen magával vinnie Sabo-hoz.

  Összefogtam két copfba, rövid vállig érő hajamat, majd a nagyszobába mentem. Nem volt ott senki, mint általában, kissé aggódva, hogy gyanúm beigazolódik, ki néztem a ház elé, remélve, hogy Ace ott lesz.

  Kiálltam a reggeli napfénybe, a hajnali levegő párás volt még, és frissítő. Ezért is szerettem annyira korán kelni, imádom érezni a reggeli levegőt. A háztetején lévő szélkakas visszaverte a napfényt, ami mint egy reflektorfény világított össze-vissza. Körül néztem, ezt követően a távolban megpillantottam egy apró alakot, elég messze. Erősen hunyorítottam, hogy kivehessem ki az, bár persze ez nem volt kérdés, Ace volt. Nem tudom mit csinált ott, innen csak azt láttam, hogy egy helyben áll. Kiáltani nem kiálthattam, mivel azzal mindenkit felkeltenék. Úgyhogy elindultam felé, még, hogy ő nem szeret korán kelni... mert akkor "kevesebb időt tölt Dadanékkal". A reggeli talaj még nedves volt, ezért erősen koncentráltam arra, hogy el ne csússzak, hiszen akkor még egy pólóját koszolnám össze Ace-nek.. erről jut eszembe! Ma ki kell mosnom a másik pólóját!

  Mikor végre olyan közel kerültem hozzá, hogy ne kelljen kiabálnom ahhoz, hogy meghallja, megszólítottam őt.
  - Ace!! - mondtam, normális hangerővel.
  - Höö?? Yume? Mégis mit keresel itt? - mondta, és hangján a leplezetlen meglepődés hallatszott.
  - Hogy-hogy ilyen korán felkeltél? És miért jöttél ide? - kérdeztem.
  - Én kérdeztem előbb. Válaszolj te! - mondta.
  - Mi? Kérdeztél valamit? Mikor? - néztem rá értetlenül.
  - Egek, ekkora idiótát... mit keresel itt? - módosított előző kérdésének formátumán egy „kicsit”.
  - Mikor felkeltem már nem voltál a házban és azt hittem, hogy elindultál Sabo-hoz, hogy ne kelljen magaddal vinned... - mondtam.
  - Ennyire nem bízol bennem? Azok után, hogy még a viharnál is... - akadt ki, majd gyorsan elnyelte az éppen megfogalmazandó mondatát, és kissé elpirult.
  - Hmm?? A viharnál? - néztem rá, úgy mint aki semmire nem emlékszik, láttam, hogy ezt a dolgot valamiért nem akarja felemlegetni... csak tudnám, miért. - Megbízok benned... - mondtam nyugtatóan, és inkább nem feszegettem tovább a témát.

  Ace még javítgatott valamit a "fegyverén" ami nem is tudom mi volt... nem látszott műanyagnak, de más, keményebb anyagnak sem, de ilyen rúd alakja van és üreges a belseje. Majd ezt követően elindultunk, nagyon szorosan a nyomában jártam, hogy még véletlenül se essek el egy hangyában, és törjem el a lábamat... igen, nekem még ez is sikerülne. De azzal, hogy most találkozhatok majd Sabo-val talán megtudhatok pár dolgot arról a napról...
  - Ace, egyébként neked mi történt a szüleiddel? Neked is... - kérdeztem, és tudtam, hogy érteni fogja mire gondolok.
  - Igen. - adott rövid választ a kérdésemre.

Lehet, hogy ezért segít nekem? Mert tudja milyen érzés? Vagy ennek köze sincs hozzá?

  Talán azzal, hogy most beszélhetek Sabo-val, egyel, közelebb kerülök a rejtélyek megoldásához, amik aznap történtek.

  Rengeteget sétáltunk mire kiértünk az erdőből, ez alatt Ace pont annyiszor, ahány méter volt oda az út pampogott, hogy milyen lassú vagyok, és, hogy voltam képes TÉNYLEG elbotlani egy adag hangyában, aminek következtében újra lehorzsoltam a térdemet, pedig az előző seb még be sem gyógyult. Talán ez lesz az új hobbim, sebgyűjtögetés, egyre több, annál rosszabb. Mindegy is, szóval ott tartottam, hogy kiértünk az erdőből, és elérkeztünk a "Szürke végállomás" nevű helyre.

Azért hívták így mert a városból ide hordták minden nap a szemetet, és itt éltek a társadalom kivetettei akik néha, ha találtak valami értékeset eladták bent a városban. Úgy hallottam, hogy meg is verekednek egy-egy értékesnek tűnő tárgyért. Az állomás fölött a levegő olyan koszos, hogy innen ered a "szürke" név, hiszen a levegő itt már teljesen szürke a sok kosztól, ami benne van. Nem tudom, hogy tudnak egyesek megélni itt, de elég undorító... de lehet én is szívesebben laknék itt, csak nehogy még egyszer felkeljen mennem a tetőre az óriási bogár tetemekhez... még csak a gondolattól is kiráz a hideg!

  Amíg nem figyeltem Ace már el is indult lefele a domboldalon, én pedig lassan követtem, aminek újabb hangos és feszült sóhajok lettek a végeredményei Ace részéről, hiszen amikor ő már régen leért, én még a felénél SE tartottam... Már én is unok magammal lenni... ami azért valljuk be, elég fura...

   Ameddig a Szürke végállomáson voltunk, még kisebb távot tartottam Ace és magam között, már-már felpréselődtem sárga pólójára, de nem izgatott, inkább legyen mérges emiatt, mintsem haljak meg itt. Aminek 7 a 10-hez az esélye... ami eléggé félelemkeltő statisztika.

   Az emberek ijesztő szemekkel néztek rám, én pedig féltem, ezért megfogtam a szerencse nyakláncomat, amit még anyáéktól kaptam. Ezt követően felcsillant a szemük, és az egyik elénk is állt.
  - Hé, kislány! Ha szépen odaadod, azt a nyakláncot nem esik semmi bajod, ígérem. - nézett rám hamis mosollyal. Anya mindig azt mondta, hogy ha a pénzt kérik, ami nálam van, vagy bármi mást adjam oda, mert az nem ér többet az életemnél, de ez a nyaklánc más, ez az egyetlen, ami megmaradt tőlük...

  - Gyere Yume, menjünk tovább. - mondta Ace, majd megragadta a kezemet és elindult.
  - Hé, hé! Mégis mit képzelsz, hová viszed? Épp tárgyalok a kisasszonnyal! Nos, hogy döntött, kis hölgy? - villantotta hiányzó fogsorát, de ami még annál is rosszabb volt, az a rohadt halszagú lehelete.
  - Nem... – mondtam vékony hangon, remegve.
  - Hát akkor, majd elveszem erőszakkal! - mondta, majd rögtön legyintette is a karját, de a pofon nem csattant. Ezt követően felnéztem, és megint ő volt... Ace megint megmentett. A testével képes volt megállítani annak a férfinak az ütését.
  - Azt mondta nem ad oda semmit! - kiáltott rá erőszakosan és dühösen, majd ezek után nem sokkal már a földön feküdt.

Ahhoz képest, hogy mennyivel idősebb volt Ace-nél, vagy, hogy mennyivel volt nagyobb is nála, Ace simán a földre küldte. Mégis mennyire lehet erős? Amikor vele vagyok... mindig biztonságban érzem magamat. Gondoltam, majd újra felzárkóztam Ace-hez, de most óvatosan megfogtam a kezét... ettől nyugodtabban tudtam sétálni, nem tudom miért, de így nem féltem az engem követő szempároktól.

És úgy éreztem, hogy nem idegesíthettem ezzel fel, mert gyengéden újra megszorította a kezemet és a hátralévő úton nem engedte el, akárcsak a viharnál...

8. fejezet - Kérdések tömkelege! A 7 évre szóló ígéret!

04. 23. - Kedd
  Kedves naplóm!
  Miután Ace elkapott szó nélkül bement a roskadt kis viskóba, de nem sokkal utána el is ment. Ilyenkor nem tudtam hová megy, egyszerűen csak eltűnt az erdőben, de mire a "vénasszony" hazaért, már a szobában ült, és pihent. Mindig rá akarok kérdezni, csak soha nem találok rá megfelelő alkalmat. Meg ki tudja, lehet, hogy leharapja a fejemet, ha megkérdezem... eléggé sok hangulat változása van. Van, amikor olyan komor, hogy már ijesztő, de pont amilyen rideg tud lenni, olyan kedves is... most már, komolyan... Mi történt miután elájultam? Ha azt tudnám, biztos megérteném őt is, de így... és erről hiába kérdeznék bármit is, belefojtana a párnába.

  Ma már nem másztam vissza a tetőre... szerintem soha többet nem is fogok, mert tuti megint leesnék. Még a küszöbön sem tudok úgy átmenni, hogy ne esnék el benne.

  -YUMEE! Nem meg mondtam, hogy takarítsd le a tetőt?! Ennyire haszontalan kölyköt! - üvöltött velem Dadan, és sárga hullámos haja szinte égnek állt.

  - Hé, boszorkány, hagyd már békén, ti semmit nem csináltok, a házzal, ha ő nem takarítana az egész egy nagy szemétdomb lenne. - mondta Ace, a falnak dőlve.

  - Pff... nagypofájú! - mondta Dadan, majd beleszívott a cigijébe.  Az este többi része a szokásosan telt, a "család" verekedett az utolsó falatig, majd ittak, és végül furcsa, jóga mozdulatokra hasonlító lépésekkel tántorogtak el a hálóig... nem akarom tudni, hogyan mászhattak fel a felsőbb szintekre azok, akik ott alszanak, még belegondolni is durva volt.

  Mint mindig, most is, befeküdtem az ágyra, az ablak felé fordultam, ami messze volt az "ágytól" és jóval magasabban is, de a csillagokat pont láttam, ezek minden este megnyugtattak. Mikor már elmerültem a csillagok bámulásában, hozzám vágtak egy ruhadarabot.
  - Hmm? Egy póló? - néztem kérdően Ace-re.

  -Nem, egy strucc, hát szerinted? Vedd át a másikat, tiszta kosz lett ameddig takarítottál... - mondta, majd megint megfordult, akárcsak az erdőben.
  - És neked mi marad? - kérdeztem, mielőtt még öltözésbe kezdtem volna, erre ő meg se szólalt csak egy kupacra mutatott ami mögött volt még 4-5 darab póló.
  - Hát, ebben az esetben kö…
  - Meg ne köszönd! - vágott a szavamba, bár igaza van, mikor beszélgetünk, minden második szavam a köszönöm, de hát, ha mindig van okom megköszönni valamit... ezt követően szó nélkül átvettem a pólót, a másikat pedig félretettem, hogy holnap ki tudjam mosni. Úgy gondolom, most megkérdezhetek tőle legalább egy dolgot.
  - Ace, az a másik fiú, hol van? - kérdeztem, és előredőltem majd a két kezemre támaszkodtam.
  - Hmm? Sabo? - kérdezte, majd megfordult és rám nézett.
  - Igen, aki ott volt a városban... amikor... - pontosítottam a kérdésemet... de ezzel megint csak felvágtam egy sebet a szívemen mikor belegondoltam mi is történt az nap.
  - Miért érdekel? - tette karba a kezét.
  - Csak szeretném neki is megköszönni, biztos ő is segített abban, hogy itt lehessek... nem? Elvégre ő már a házba sem akart vissza engedni. Szeretném látni őt! - mondtam.
  - Ha akarod... holnap elvihetlek hozzá, de csak ha nem halsz meg addig.
  - O-oké, megpróbálom, kö... semmi! És Ace, kérdezhetek még valamit? -mondtam, felbátorodva. - Miért segítesz nekem mindig? - kérdeztem. Megdöbbent a kérdésemtől, és úgy láttam, nem akarja elmondani.
  - Kérdezz mást! - mondta.
  - De mást most nem akarok... mert azért ledobnál egy szakadékba...

  - Majd egyszer elmondom... de nem most! - mondta.
  - Mikooor? - kérdeztem vissza reménykedve, hogy egy közeli időpont lesz... bár, ez nem túl valószínű.
  - Majd akkor ha már a hajóorvosom leszel.
  - Miiiiii??? De az még nagyon sok idő! - mondtam szomorúan, addigra vagy egymilliószor meghalok és tuti, hogy el is felejtem egy csomószor! Látva a reakciómat újból megszólalt:
  - Vagy nem szeretnéd, hogy elmondjam? - mondta, és tudta, hogy sarokba szorított.
  - Jó... legyen! - válaszoltam neki megadva magamat.
  - Akkor majd 7 év múlva. – mondta nyugodtan.
  - Ja,ja... persze... ha megélem egyáltalán. Jó éjszakát... . mondtam, majd visszadőltem az ágyra, hátat fordítottam neki, majd elaludtam. Holnapra sok energia kell, hogy egyáltalán élve eljussak Sabo-hoz...

7. fejezet - Takarítani? Tudok! Életben maradni egyedül? Esélytelen!

04. 23. - Kedd
Kedves naplóm!
  Amikor felébredtem, mint mindig, mindenki aludt, Ace megint lejátszotta magával a területfoglalást... napról napra, egyre több helyet tud reggelente elfoglalni. Fekete kócos haja szinte teljesen eltakarta szeplős arcát.  Felálltam és lábujjhegyen ki osontam a szobából, kint a nagyobb szobában összefogtam az arcomba lógó vörös frufrumat és hátra tűztem... le kéne már vágnom, különben semmit sem fogok látni lassan.

    Úgy gondoltam, hogy ameddig senki nem kell fel, nem hangoskodom, legszívesebben újra az erdőbe mentem volna, hogy tanulmányozzam az itteni gyógynövényeket, de a tegnapi után, valószínűleg túl sem élném. Tehát, maradjunk csak a tanulásnál, azzal senkinek nem okozhatok túl sok gondot, nem igaz? Vagy... ha mondjuk leejtem a könyvet pont egy méhre majd mikor felveszem megcsípi a kezemet, elkezdek összevissza ugrálni a fájdalomtól, neki megyek a házfalának, a rengéstől pedig leesnek az ott fészkelő madarak, majd a fiókák kiesnek a fészekből az anyamadár pedig megtámad, ezért még jobban futok, majd végül még a méhkasnak is neki megyek, és a szerencsétlen történetemnek úgy lenne vége, hogy egy teljesen feldagadt arccal állítanék haza majd, még... áh, nem... ne szőjük tovább ezt a számomra eléggé sok fájdalommal járó történetet! Ezek után, rögtön belemerültem a mérgek tanulásába, ami elég unalmas volt, de legalább megakadályoztam, nehogy újra végigjátsszak a fejemben egy állatok vs. Yume-t mert úgy sem kerülök ki nyertesen...

  Nem tudom meddig tanulhattam odakint egyedül, de meghallottam, hogy felkelt valaki... ezt onnan tudtam, hogy valaki lezuhant a felső hintaágyról. Addigra már a reggel még teljesen nyirkos és saras föld majdnem megszáradt. Ezért pár kidőlt fán kívül semmi nyoma nem maradt a tegnap esti viharnak. Mármint természeti nyoma... a többi nyomát, amik tegnap este történtek most inkább ne elemezzük ki, különben ki tudja, miket írok még bele a naplómba.

  Mire mindenki felkelt, ezek után nem került sok időbe, mivel mikor az a valaki, lezuhant, valószínűleg ráesett az alatta lévőre is valahogy és még hangosan is ért földet szóval nem túl meglepő, hogy erre mindenki felkelt. Dadan rögtön kijött és nagyjából 10 szál cigit elszívott, a "korán" kelés miatt. Persze, értem én, hiszen az alvás nagyon megerőltető tevékenység, ki kell pihenni a fáradalmait...
  - Hé, Yume! Ma is te takarítasz! És a tetőt is meg kell tisztítani mivel tele van ágakkal meg mindenfélével! - kiáltott Dadan...
  - Persze, mindjárt neki látok. - mondtam összecsuktam a könyvemet, és elindultam, hogy lerakhassam. Mikor bementem a szobába, láttam, hogy Ace még mindig aludt, és már az én térfelemre is átterjeszkedett. Erről jut eszembe... még mindig az ő pólója van rajtam, viszont nincs semmi, amire lecserélhetném. De ki kéne mosnom, és visszaadni neki... a pólóm pedig még mindig nem száradt meg, szóval akkor félmeztelenül rohangálnék. És lehet, hogy csak 2 szúnyogcsípésnek tűnik, de akkor is zavarba ejtő póló nélkül lennem. Hmm... mi lenne, ha megvárom, míg megszárad a másik póló és csak utána mosom ki és adom vissza? Vagy nem is, az túl sok idő, mire megszárad. Ááá, nem tudom, mit csináljak!

  -Te meg mi a francot csinálsz már kora reggel? - szólalt meg Ace, bár a szemei még mindig csukva voltak.
  - Semmit, csak gondolkodtam és egyébként már nincs kora reggel, 10 óra is elmúlt! Mégis, hogy tudtok ennyit aludni??! - mondtam neki.
  - Minél többet alszok, annál kevesebbet látom Dadanékat. Szerintem ez a legjobb felállás. - mondta újra komor mit sem törődő hangon.
  - Felőlem, csinálj, csak amit akarsz, ameddig megcsinálod a rád osztott munkát. -mondtam, majd kimentem a szobából, felkaptam egy seprűt az ajtó mellől, majd elkezdtem takarítani, újra. Felsöpörtem, később felmostam, elmosogattam és minden egyéb házimunkát elvégeztem, ameddig Dadanék megint csak eltűntek. Nem tudtam, hova is mennek nap közben, egyszerűen mindig csak elmentek. Már a lemenő nap fáradt sugarai világították be, az erdőt, amikor neki láttam letakarítani a tetőt. Tele volt mocsokkal, fadarabok, sár, és pár nagyobb halott bogár volt a tetőn, amiket jó távolról lökdöstem le a háztetőről, hiszen utálom a bogarakat. Mikor már nagyjából a felét letakarítottam, leültem egy kicsit pihenni. Szép volt innen a kilátás, csak a hely volt egy kicsit undi egyelőre, de majd ez is patyolat tiszta lesz, amikor befejezem.

  Körülbelül 10 percig bámulhattam a naplementét, a tetőről, amikor eszembe jutott, hogy ezt még azelőtt be kell fejeznem, hogy Dadanék hazaérnek. Amúgy sincs kedvem este, a sötétben a tetőn lenni egyedül. Óvatosan elkezdtem felállni, mivel nem túl messze, nagyjából fél méterre lehettem a tető szélétől, és nem lenne túl jó mulatság innen leesni. Lassan elkezdtem felállni, először a bal lábammal, majd a jobbal, de akkor újra belenyilallt egy fájdalom a tegnapi sérülés miatt és összecsuklott a lábam... csak rossz irányba estem. Elkezdtem lezuhanni a tetőről, akkor talán még fel sem fogtam mi történik, vártam, hogy becsapódjak a földbe, de nem történt ilyen, mikor már közel jártam a földhöz, nem a kemény talajt éreztem, hanem azt, hogy a testemet elkapta valaki. Kezei szorosan tartottak, mikor kinyitottam a szememet, Ace-t láttam... mégis, hogy kerül, mindig oda ahol vagyok és pont akkor, amikor épp történik velem valami.
  - Egek, hogy te mégis mennyi gonddal jársz. - szólalt meg, nem komoran, hanem inkább álcázott aggodalommal.
  - Sa... Köszönöm, hogy elkaptál. -  mondtam, ha megint sajnálkozom, lehajít a földre.
  - Azért jól vagy, Béna-chan? - (megj.: "-chan" japánban a neveket tisztelet szerint "ragokkal" azaz megszólításokkal látják el, kb. így annyit jelent, hogy "Bénácska").
  - I-igen... jól vagyok. - mondtam, majd lassan, óvatosan állított talpra. Ha ő nem lenne... vajon hányszor haltam volna meg eddig?

6. fejezet - Fogd meg a kezem, és védj meg a vihartól! Megnyugtató közelség!

04. 23. - Kedd
 Kedves naplóm!

Tegnap miután Ace a hátára vett elindultunk haza, közben pedig be is sötétedett. Ahhoz képest, hogy előbb még milyen borús volt az ég, most tiszta volt, és gyönyörű. A csillagok szépen ragyogtak, nagyon szeretem nézni őket. De amilyen hamar tisztult ki az ég, olyan hamar lett hűvös is, a ruhám még vizes volt az esőtől és a szél s fújt, ezért libabőrös lettem. Reflexből kicsit jobban hozzábújtam Ace-hez, szinte a tudtomon kívül.
  - Yume... fázol? - fordította kicsit hátra a fejét.
  - Mi? Ja... bocsánat. - mondtam és visszahúzódtam, majd hirtelen megállt.
  - Ace... történt valami? - kérdeztem, de ő csak szó nélkül letett a földre, óvatosan. Majd levette a pólóját.
  - Vedd fel, a vizes ruhában meg fogsz fázni... - mondta és a lábamra dobta.
  - Nem kell, majd amikor visszaértünk átöltözöm... vedd vissza, mert így meg te leszel beteg! - válaszoltam.
  - Még messze vagyunk, ha sietünk is csak 10 perc, addig beteg leszel, idióta. - és ezzel hátat is fordított nekem.
  - Egyébként sincs semmi ruhád a házban. - folytatta - Ameddig átveszed, itt megvárlak, csak siess, mert tényleg itt hagylak, ha sokáig tart! - fejezte be a mondatát.
  - Jó... köszönöm. - mondtam és botladozva elindultam, hogy egy fa mögött átöltözzek, bár 9 évesen a lányoknak még nincs nagyon mit takargatniuk a mellkasukon... nem? A pólót hamar átvettem, és remek érzés volt száraz ruhát hordani, bár azt nem értem Ace ruhája, hogy lehet száraz, ha ő is ott volt az erdőben. A pólója nagy volt rám, hiszen magasabb volt nálam majdnem egy fejjel. Majd elindultam visszafelé, de amilyen szerencsétlen vagyok a lábam miatt megbotlottam és amikor jöttem ki a fák mögül egy-két ág megkarcolta az arcomat és vérzett egy kicsit. Egek, mekkora béna vagyok. Mikor kiértem Ace még mindig háttal állt.
  - Ace, köszönöm! - mondtam neki egy mosoly kíséretében, bár ezt nem nagyon láthatta, mert csak miután befejeztem a mondatot, akkor fordult meg.

   - Akkor menjünk vissza. - mondta és újra a hátára vett, valamiért olyan jó érzés volt, ilyen közel lenni hozzá, bár nem értem miért. Talán, csak azért mert mindig segít, és megnyugtat. A fejemet a tarkójára hajtottam és a kezemmel szorosabban karoltam a nyakát.

  - Sajnálom, most miattam fázol... - mondtam, kissé szomorúan.
  - Istenem, te csak sajnálkozni tudsz? Hagyd már ezt abba! Utálom a bőgőmasinákat!! - mondta kissé mérgesen.
  - Sa... - kezdtem el de elharaptam a mondatot, ha megint elkezdem akkor csak ledob a hátáról és itt hagy. Az út további részén nem figyeltem hol járunk, egyszer csak arra figyeltem fel, hogy már hazaértünk. Az ajtó előtt álltunk és Ace már nyitotta is az ajtót. Ace, ma nem hozott, haza semmit, ők pedig nem úgy néznek ki mintha vadászni mentek volna. De a ház, pont úgy nézett ki, ahogy kellet, egy disznóólra emlékeztetett, ők pedig a disznókra, mert tiszta kosz voltak, tehát, valamit csak ehettek, mert ezek a kajacsata nyomai.
  - Barmok, azért, a miénket meghagytátok, ugye?!! - üvöltözött velük Ace.
  - Persze, persze, de mi történt Yume-channal? - kérdezte Magra.

  - Semmi. - mondta, újra mit sem törődő hangon és elindult a szoba felé, a többiek pedig szemmel kísérték minden lépésünket. Mikor beértünk Ace letett az "ágyra", és hozott egy kötszeres dobozt.
  - Köszönöm, de majd én megcsinálom, így is túl sok gondot okoztam neked, ma már. - mondtam és próbáltam elhúzni a lábamat, de ő visszahúzta.
  - Ne kötözködj, ez semmiség, csak bekötözöm a sebet. - mondta, és közben már le is fertőtlenítette. Mégis, hogy lehetek majd a hasznára, ha mindig mindent neki kell megoldania? Ennyire nem tudnék megállni a saját lábamon? Mikor befejezte az ellátásomat, szó nélkül kiment a szobából. De nem sokkal utána, egy óriási tál étellel jött be, és lerakta, elém, majd ő leült a másik oldalára.
  - Egyél, ha nem rakom félre ezt mielőtt elmentem volna újra, akkor megeszik, szóval örülj, hogy van vacsorád! - mondta, és ő már el is kezdett enni.
  - Nem kérek, edd meg te. Nem kell még a kajádat is megosztanod velem. - mondtam.

 - Ne hisztizz, hanem egyél! - mondta és a számba tolt egy adag húst.
 - Tudom, hogy utálod a bőgőmasinákat, de... köszönök mindent! - mondtam és elkezdtem könnyezni, túl rendes velem... Teljesen hasztalannak érzem magamat így.
  - Fogd be, és egyél. - mondta, ezzel figyelmen kívül hagyva az előbbi mondatomat.

  Miután ettünk... vagyis inkább belém tömte a kaja felét, akárhogy is tiltakoztam, hátradőltünk az ágyban, egymásnak háttal fordultunk, de nem nagyon lehettünk távol egymástól, mivel Dadan benyúlta az egyik takarót ameddig nem voltunk itthon. Ahhoz, hogy teljesen beérjen a takaró minket, a hátunknak teljesen összekellet érnie... furcsa érzés volt. De megnyugtató és valahogy boldog lettem tőle, mintha zavarban lennék ennyitől. Még soha nem éreztem ilyet... mintha a légzés kicsit nehezebb lenne, és félnék, hogy egy nap ezt már nem érezhetem és elveszítem... mégis mi ez?

  A nagy gondolkodásban elaludtam, de az éjszaka közepén felébredtem, a hangos viharra, szakadt az eső, erős szél fújt, és az ég nagyon erősen dörgött. Féltem a vihartól, olyan ijesztő. Ace pedig nyugodtan aludt, mintha semmit sem érzékelne alvás közben a kinti világból. Mikor a vihart néztem az ágyból, hirtelen dörgött egy hatalmasat és még villámokat is szórt az ég, amitől hirtelen egy "kicsit" felkiáltottam. Az egyik kezemet gyorsan a számra szorítottam és csak reménykedtem, hogy nem ébresztettem fel Ace-t... de amilyen béna vagyok pontosan ezt tettem. Felkelt, és akkorát ásított, hogy egy falu elfért volna a szájában, majd rám nézett.
  - Valami gond van? - kérdezte, kissé furcsa "éppen most keltem fel" hangon, szinte észre sem vettem, de az előbb annyira megijedtem, hogy egy kicsit be is könnyeztem. Mégis miért vagyok ennyire érzékeny?

  - Semmi... csak félek a viharoktól, olyan ijesztőek! - mondtam neki, elcsukló hangon. Majd, visszadőltem az ágyra, ezúttal felé fordulva, láttam rajta, hogy nem tudja mit csináljon egy ilyen helyzetben ezért erőt vettem magamon és ki mondtam.
  - Ha megkérlek... megfognád a kezem? Akkor nyugodtan tudnék aludni... - mondtam kipirulva, és a fejemet a lepedőbe szorítva.

Fel sem néztem, mert nem akartam látni az arcát, de a következő percben már éreztem a keze melegét, és a fogásának gyenge szorítását.
  - Így jó lesz? – kérdezte gyengéd hangon.
  - I-igen... köszönöm. - mondtam, majd megszorítottam a kezét, és lassan álomba szenderültem.

(Megjegyzés: sajnálom, nem tudtam időben, megrajzolni ezt a képet, vagyis Luffy helyére Yumét, de majd pótolom a későbbiekben ^^)