21. EXTRA fejezet - Rejtett titkok! A testvérek itala! Garp újra feltűnik a színen!

07.30. - Péntek
Kedves naplóm!
Amikor a városba indultunk… nem tudtuk, hogy aznap egyikünk sorsára… véres pecsét nyomódik…

 -Hé, várjon! – szólt utánunk a nagykapu egyik őre. – Mi van ebben a csomagban?
  - Krokodilbőr. Megyek és eladom. – válaszolta Sabo.
  - Krokodil? – kérdezett vissza.
 Ace pedig lehúzta a csomagolást egy kis részen, hogy az őr láthassa a krokodil fejét.
  - M-menjen! – mondta ledöbbenve. Mi pedig nyugodtan bandukoltunk tovább egymás nyakában ülve, a hatalmas kabát alatt. Hiszen négy gyerektől senki nem venne semmit.
A nagykapun belépve elénk tárul egy körút, ahol minden átutazót láthatunk.
A városhatár. A hely, ahol a város huligánjai, és banditái gyülekeznek.

  - Hé, vénség! Hagyd itt azt a csomagot! – szólított meg minket egy magas, kalapos bandita. – Hé, mondj már valamit!
  - Pofa be, bandita. - válaszolt ridegen Ace, most ő ült legfelül. Ez alatt én a nálunk lévő fegyverrel kigáncsoltam. Hát igen… tanultam egyet, s mást a fiúktól.
  - Ha kirabolsz valakit… jobban válogasd meg az áldozatodat! – mondta Ace, majd letépte rólunk a kabátot.
  - Ezek a hírhedt… - lepődtek meg mindannyian.
  - Gyerünk! – kiáltotta Ace, majd támadásba is lendültek.
Miután az utolsó huligánt is leverték, újra egymás nyakába ültünk, felvettük a kabátot, majd folytattuk utunkat.
  A belváros gyönyörű volt, szép házak, előkelő, kicsípett emberek…
A városon belül áll még egy kőfal. Ez határolja a felsőbb várost, ahol a királyi család és a nemesek élnek. Az ország neve: Goa királyság.
Hozzátartozik Szélmalom falu, ahonnan Luffy jött, Goa város, ahol most vagyunk és ahonnan én jöttem, a Colbo-hegy, ahol Dadanékkal élünk, a Kalózok Torkolata, és végül Szürke Végállomás.
  Azt beszélik, ez a keleti tenger legszebb országa, ahol szemetet nem találni a földön.

  - De jó, hogy drágán el tudtuk adni a krokodil bőrt! – mondta boldogan Sabo. – Megint nőtt a kalóz tárcánk!
  - Éhes vagyok! – halhattuk Luffytól a megszokott mondatát.
  - Luffy… mégis hova fér beléd ennyi minden? – tettem fel egy költői kérdést. Luffy vagy 10x többet eszik mint én…
  - Bírd ki még egy kicsit… - mondta Ace. Mostanában eléggé kedves mindenkivel… persze, Dadanékon kívül. – Megyünk és eszünk egy kis finom rament.
  - Mi az a ramen? Az tényleg finom? – kérdezte Sabo.
  - Mindegy mit, de együnk gyorsan valamit!!! – mondta Luffy.

  - Itt az étterem. – mondta Ace, majd beléptünk az ajtón.
  - Isten hozta! – köszöntött minket az egyik alkalmazott. Akinek hosszú szinte harcsa-bajsza volt. Majd pedig ránk nézett. – Vá-várjon egy kicsit! Ezt nem lehet! Ebbe az étterembe maga nem jöhet be! – mondta, a külsőnket felmérve, hiszen egy itt-ott dülöngélő, sötét kabátos „férfitól” mit várnának az emberek…
  - A V.I.P. szobát kérném! – dugta ki kezét Sabo a kabát alól, amiben egy drága, arany zsebóra volt.
  - A-az a jel…!! – mondta, majd rögtön vigyázzba vágta magát és sűrű hajolgatásokba kezdett. – Megtiszteltetés, hogy egy nemes látogatott el az éttermünkbe! Máris előkészítek mindent!
  - Ez elég hasznos volt! – mondta elismerően Sabonak.
  - Ugyan… csak a városban találtam… - Sabo hangjában volt valami furcsa, mintha valamit eltitkolna.

  - Négy adag ramen! Elnézést a várakoztatásért!! – mondta izgatottan a felszolgálónő. – Jó étvágyat kívánok! – majd kiment és becsukta maga mögött az ajtót.
  - Szóval ez a ramen? – nézett ki nyáladzva Sabo, amihez Luffy is csatlakozott.
  - De jól néz ki!! – mondta Luffy.
  - Na, kóstoljátok meg! – mondta Ace… mostanában rengeteget változott… szerencsére pozitív irányba.
  - Igen, ez isteni!! – kiáltotta Sabo, és mindhárom fiú két pofára tömte az ételt, mintha sose ettek volna.
  - KÉREK MÉ… - kezdett el üvöltözni Luffy, de hála Ace jó reflexeinek időben befogta a száját.
Sabo pedig megköszörülte a torkát, és elmélyítette a hangját.
  - Repetát kérnék! Négy… - majd rám nézett én pedig erősen ráztam a fejemet – vagyis három adag rament! – nekem egy is bőven elég volt… nem bírnék még egyet megenni.
  - Igenis! Máris! – rohant fel az újabb adaggal a felszolgáló… és ez így folytatódott 26 tál rámenen keresztül.
  - Szabad lesz? – kérdezett be a felszolgáló… amikor épp nem voltunk a „toppon” azaz épp nem szabályoztuk Luffyt, így ő hála a démongyümölcs képességének, egyik kezét elnyújtotta az ajtóig, megfogta a rameneket, majd az asztalhoz hozta… a gond csak az volt, hogy ahol mi ültünk, és az ajtó között ahol a nő állt, 5 méter különbség van… szóval igen, eléggé feltűnő volt. Én pedig már most felálltam, mert ebből tuti az lesz, hogy kiugrunk az ablakon vagy valami…
  - Uram, beszélnünk k… - nyitott be az étterem-tulajdonos… szóval nem voltunk túl jó helyzetben.
  - A fene! Lebuktunk! – mondta Ace.
  - Futás!! – kiáltotta el magát Sabo.
És hát nem úgy lett ahogy mondtam? Rögvest kiugrottunk az ablakon… ami a negyediken volt…
  Említettem már, hogy szeretek zuhanni?
  - Nem fizettek! Fogja meg őket valaki!! – üvöltötte az utcán lévőknek a tulajdonos.

  - Ez a ramen isteni volt! – mondta Sabo.
  - Sabo! Zuhanás közben vannak fontosabb dolgok a rámennél!!  - mondtam.
  - Na ugye? Megmondtam! – szállt be a bájcsevejbe Ace is, amit a föld felett több mint 10 méterrel folytattunk…
  De végül sikerült úgy, ahogy landolnunk, Sabo elkapott egy zászló rudat és onnan ugrott lejjebb, mi hárman pedig egy ponyváról ugrottunk tovább… csupán 2 méterről.
   - Megint azok az utcagyerekek?! Miért engedték be őket az étterembe? – monda egy rendőr. – Nem menekülhetnek! Valaki fogja meg azt a négy gyereket!!
De szerencsére fergeteges tudásomnak, elszántságomnak, bölcsességemnek, és nem utolsó sorban fergeteges erőnlétemnek köszönhetően megmentettem a srácokat a bajtól…
  Na jó… Sabo tudta a rövidebbik utat…
  - Sabo?! Te nem Sabo vagy? Állj meg! – kiáltotta utánunk egy nemesnek tűnő ember, drága anyagból készült ruhák, fegyelmezett testtartás, és az a tipikus elit kisugárzás… hányok tőlük. – Hát életben vagy?  - kérdezte a férfi. Sabo pedig megállt és egy durva arckifejezéssel visszafordult.
  - Gyere, menjünk haza! – folytatta.
  - Hé, Sabo! Neked szólnak! – mondta Ace.
  - Ki az? – kérdezte Luffy.
  - Összetéveszt valakivel… Menjünk!! – és már futott is tovább.
Sabonál van egy arany zsebóra, rajta a nemesek jelével, és mikor szóba került eléggé ideges lett... egy nemes férfi pedig felismeri, és azt mondja, menjenek együtt haza… Sabo… te… csak nem…?


  - Mi az? Semmit sem titkolok el! – mondta sarokba szorítva Sabo.
  - De igen! Mondd el, Sabo! Közöttünk nem lehetnek titkok! – szólt rá Ace.
  - Mint ha te nem titkolnál egy eléggé fontos dolgot egy-két ember elöl, Ace… - jegyeztem meg halkan, most nem akarok vele veszekedni. De tényleg… ha nem lehetnek köztünk titkok, akkor ő miért nem mondja el Luffynak, hogy kinek is a fia?...
  - Mondd el! – kiáltott rá egyszerre Luffy és Ace.
  - De nem titkolok semmit!
  - YUME! – nézett rám az üvöltős páros.
  - Rám ne nézzetek, most pártatlan vagyok. Öljétek meg ti egymást, de engem most ne rángassatok bele… - mondtam nekik. Mindig én vagyok a döntő a vitákban, de ilyenkor inkább kimaradok az egész cécóból…
  - Oké, akkor… Mondd el, hé!! Kinyírunk! – és megragadták Sabo nyakát.
  - Hé, nem szó szerint értettem!! – szóltam rájuk.
  - Elmondom… elmondom!! – „mondta” vagyis inkább felköhögte a szavakat Sabo.
  - HEEEEEEEEEEEE? – gondolom mondanom sem kell, ez volt Luffy reakciója arra, amit Sabo elmondott.
  - Egy nemes fia? – nézett nagy szemekkel Ace.
  - Mármint ki? – kérdezte együtt Luffyval.
  - Hát én!
  - És? –túrták az orrukat Luffyék.
  - De hát ti kérdeztétek!! – üvöltött rájuk Sabo.
 
  - Valójában… mindkét szülőm életben van… Nem vagyok árva, és nem is a Szürke Végállomáson nőttem fel… Aki ma megszólított engem az… az apám volt. Én… hazudtam nektek… sajnálom. – mondta komolyan Sabo.
  - Bocsánatot kért, úgyhogy rendben van. Megbocsájtjuk. – ezt Luffy úgy mondta, mintha tényleg, ilyen hamar szemet lehetne hunyni egy ilyen hazugság felett…
  - A megbocsátással még várunk, most ledöbbentem. – mondta figyelmen kívül hagyva Luffyt, Ace.
  - Ha nemesi családba születtél, miért mentél arra a helyre? – utalt Ace a Szürke Végállomásra.
  - Azért szöktem el otthonról, mert… - elszökni? néztünk mindannyian döbbenten – Ők csak azokat szeretik, akik garantálni tudják a rangjukat… Engem nem! Ha nem vagyok képes elvenni egy nemesi lányt, akkor semmit sem érek! Ezért kellet minden nap tanulnom, és művelődnöm. És ha nem tanultam jól, minden nap veszekedtek velem… Abban a házban én útban voltam!!
A nemesek lenézik a Szürke Végállomást, de sokkal jobb, mint a Felsőváros, ahol évekkel előbb meg van írva a sorsod!
  - Így már értem… - mondta Ace.
  - Ace! Yume-chan! Luffy! – pattant fel a fa tövétől – Szálljunk majd egyszer tengerre! Menjünk el ebből az országból, és legyünk szabadok! Megnézem ezt a nagy világot, és írok róla egy könyvet! A navigálásról, szívesen tanulok! Ha majd erősebbek leszünk, legyünk kalózok! – mondta, kitörő lelkesedéssel.
  - Akkor is az leszek, ha nem mondod! – állt ki a szirtre Ace. – Kalóz leszek, minden ellenfelemet legyőzöm és megszerzem a legerősebbnek járó címet! Ez lesz a létezésem bizonyítéka! Még ha a világon senki sem fogadja el a létezésemet, még ha gyűlölnek is engem, nagy kalóz leszek és megmutatom nekik, mit tudok! Senki elől nem menekülök el, és senki ellen nem vesztek! Félhetnek is tőlem, nem bánom! De akkor is szétkürtölöm a nevem a világon! – mondta boldogan.
  - Értem! Oké! – mondta Luffy majd odaállt Ace mellé.
  - Ha? Vajon mit fog mondani? – néztem össze Saboval.
  - Én pedig…!! – kiáltotta el magát.
  - M-most komolyan azt mondta, hogy… ő? Akit, még én is leverek? Luffy… a kalózkirály címre pályázik? – néztem, és mint láttam Sabo és Ace is tátott szájjal bámult, Luffy meg csak nevetett.
  - Te… már gondolkodtam, mit akarsz mondani… - fogta fejét Ace…
A Kalózkirályi címet csak az az emberi kaphatja meg, aki körbe utazza a Grand Line-t, a világ leghatalmasabb, és egyben legveszélyesebb tengerét. Hiszen ott, hírhedtebbnél, hírhedtebb kalózok tanyáznak mindenhol. Az előző és egyben első Kalózkirály Gol D. Roger volt… Ace apukája.
  Nem csoda, hogy itt nő fel, ha bárki is tudna a létezéséről… megölnék. Akárcsak engem, egy gyerek… nem lehet felelős a szülei bűneiért…
  - Te olyan vicces vagy, Luffy!! – fogta a hasát a nevetéstől Sabo. – Alig bírom kivárni, hogy milyen lesz a jövőd! – majd pedig rájött egy apró bökkenőre, a tervben. – De… addig rendben, hogy mind kalózok akarunk lenni, de az nem gond, hogy, Yume-chanon kívül, mind kapitányok akarunk lenni? – tette fel a kérdést.

  - Ezzel nem számoltam… - mondta Ace – Sabo, én azt gondoltam, hogy a navigátorom leszel.
  - Gyertek az én hajómra! – kiáltott Luffy.
  - MÉG MIT NEM! – üvöltöttünk Luffyra.
  - Eeeeh? Miért nem?! Gyertek! Azt mondtam, gyertek, úgyhogy gyertek!!
  - Na, azt biztos nem! – ellenezte Ace.
  - Ja, tuti, nem… - mondta Sabo.
  - Micsoda? Na, mindegy… - nézett ránk furcsa fejjel.
  - Ez meg mi volt? – nevetett Ace.
  - Luffy, te tényleg vicces vagy! – mondta Sabo és mind jó ízűen nevettünk.


  - Nos, erről majd döntünk, a maga idejében. Lehet, hogy mind hárman, külön hajóra szállunk majd. – közelített Ace, kezében egy szakés (pálinkás) üveggel. Mi pedig körbe álltunk egy kivágott fának a tönkjét, amin 4 piros csésze volt.
  - Ezt Dadantól loptad? – kérdezte Luffy, az üvegre mutatva.
  - Tudtátok? Ha együtt iszunk szakét, testvérek leszünk! – mondta, majd mind a négy csészét megtöltötte.
  - Testvérek? Tényleg?! – mosolyodott el Luffy.
  - Ha kalózok leszünk, talán nem leszünk, ugyanazon hajó legénységének tagjai, de a testvéri kötelék, összeköt majd minket! – Ace, és mindenki rengeteget változott, az elmúlt hónapokban. Ace kedvesebb lett, Luffy már nem bőg olyan sokat, Sabo még elővigyázatosabb, én pedig testileg és lelkileg is megerősödtem. – Bárhol, bármit is csinálunk, ez a kötelék, soha nem szakad el! – majd mind a négyen megfogtunk, egy-egy csészét. – Ezzel mi mától… testvérek vagyunk! – mondta Ace, majd összekoccintottuk csészéinket. Mindannyiunk arcán hatalmas mosoly volt.
  - Oké!! – kiáltottuk együtt.

A fiúk ezek után ugyanúgy folytatták, mindennapi harcaikat, hol az erdő állataival, hol pedig a városi banditákkal, és persze a kalózokkal. De most már nem maradtam otthon, és vártam, hogy hazajöjjenek, hanem én is velük együtt verekedtem. Ace esténként segített megtanulni, hogyan kell használni ezt a fém fegyvert, amit mindig maguknál hordanak. És miután összeszoktunk, a csapatmunkánk legyőzhetetlenné tett minket. Luffy képességeit is tudtok hasznosítani, mint pl. Ace a kinyújtott lábával vesz lendületet, és úgy ugrik a banditák közé, meg hasonló.

  - Be- behorpadt!! – kiáltott fel egy bandita, aki épp behúzott Luffynak. Ezt követően az zsákutcába megérkeztek hangos sípolások közepette a felügyelők.
  - Jön a felügyelő, menjünk! – mondta Ace, majd elindultunk a zsákutca végén álló falnak, amit átkellet ugranunk. Volt előtte egy nagy doboz, így arról vettünk lendületet, és hipp-hopp már a túloldalon is voltunk Saboval. Ace pedig felült a falra, hogy a még mindig horpadt arcú Luffynak segítsen átjutni.
  - Luffy, ne álldogálj ott! Erre, Luffy! – kiáltott neki. Ő pedig a hangirányába kinyújtotta a kezét. Ace elkapta, és mint „jó testvér” átsegítette.
  - Újra normális! – mondta Luffy, mikor a becsapódástól, az arca helyrejött.
Futottunk megállás nélkül, ameddig ki nem értünk a városból.
  - Együnk szarvashúst vacsorára! – mondta Sabo.
  - Szeretem az őzet! Siessünk vadászni! – rohant az erdőbe Luffy.
  - Hé, állj meg! – szaladtunk utána.

  - Megjöttünk! – mondta Luffy, mikor mind beléptünk a viskóba.
  - Ne gyertek haza, átkozottak! – üvöltött velünk Dadan.
  - Csinálj vacsorát! – vágta hozzá Sabo, a szarvast.
  - Gyorsan, süsd meg! – folytatta a parancsok kiosztását Ace.
  - A táskában vannak a fűszerek! – mondtam, majd mentem a fiúk után.
  - Kaja! Kaja!  - adott elhanyagolhatatlan szavakat a vacsorához Luffy.
Ezt követően pedig nem más jött, mint az esti harc a kajáért. Luffy nagy éhségében még Dadanba is beleharapott.
  - Segítsééég! Meg fog enni!! – amit mi épp „nem vettünk észre”.



 Az este további részében minden a megszokott napirend szerint zajlott. A vacsora után Dadan bevágta a fiúkat a fürdőbe, ők ott verekedtek és miután kijöttek teljesen tönkretették azt a rendet amit csináltam, ameddig bent voltak.
   - Az utolsó edzés lefekvés előtt. – mondta Ace, és mind a hárman harci pózban álltak egymással szemben… és én ezekkel élek… te jó ég…
  - Én nyerek! – kiáltotta Luffy.
  - Te sosem tanulsz… - mondta Sabo.
  - Kezdjük! – mondta Ace.
Ezt követően pedig elkezdték egymást püfölni én meg csak néztem őket, és nevettem… Mivel olyankor elképesztő, milyen arcokat tudnak vágni, verekedés közben.
Eközben pedig a Dadan család többi tagja alattunk aludt. Mivel a szobánk pontosan az övéjük felett volt. Az este zajosan, de mégis békésen telt. Nem tudtam volna jobb helyet, és társaságot mondani ennél.
 De, mi sem mutatja jobban, hogy milyen öreg ez a viskó, minthogy a verekedés közben Luffy alatt beszakadt a padló… És egyenesen Dadanra esett… mert tényleg, ki másra?
  - Fenébe… - mondta Luffy miután beesett egy sarokba.
  - Luffy! Élsz még? – kérdezte Ace, aki Saboval együtt a hatalmas lyukon nézte az alsó szintet.
  - Micsoda egy ócska padló… - mondta Sabo.
  - Ezért megfizettek! – nézett fel Luffy.
  - HÉÉ! – kezdte el Dadan kergetni Luffyt. Amit mi pókerarccal néztünk végig.
  - Neee!! – menekült Luffy.
  - Aludjunk? – kérdezte tőlünk Ace.
  - Ja… – válaszoltunk egyszerre Saboval.

  Reggel, mikor felkeltünk, össze-vissza egymáson feküdtünk. Ami annyira nem zavart, ha nem úgy kelek fel, sajnos, egyszerre Ace-szel, hogy az ő mellkasán fekszem… Rögtön vörös lett a fejem és bocsánatot kértem, majd rögtön felpattantam, és kisiettem a szobából. Azt sem vártam meg, hogy mondjon valamit… Most megint rám tört az a furcsa érzés, mint mindig, mikor Ace-szel vagyok...
Vajon… ő is ezt érzi amikor velem van?
  Dadanék most hamarabb keltek fel mint mi, ami meglepő… És úgy tűnik, a fiúk is miután kijöttem, elég hamar magukhoz tértek, és Luffy már rohant is ki a házból, én pedig csak ültem a „nappaliban”
  - Makino! – kiáltotta el magát boldogan Luffy.
  - Luffy! – mondta nagy örömmel a nő. Zöld haja volt, ami hátra volt fogva, és egy kendőt viselt még a fején.
  - Jól nézel ki! Aggódtunk, mert fél éve, nem is láttunk, úgyhogy eljöttünk meglátogatni. – szólalt meg egy férfi, aki szintén Luffyhoz jött. Sétabottal járt, és szemüveges volt… és persze ő sem volt a magasság példája…
  - Ó, polgármester! – nézett a férfira Luffy.
  - Tartsuk ezt titokban Garp-san előtt! – kacsintott Luffyra Makino.
  - Dehogy tényleg az útonállóknál élj… - mondta a polgármester.
  - Baja van velünk? – szólalt meg Dadan a tipikus „beszóltál?” stílusában.
  - Igen, elég nagy! Ne legyen ilyen nagyra magával útonálló létére!
  - Micsoda? Szélmalom faluból mindenki ilyen?! – és ezzel Dadan megtalálta új vitatársát…
  - Hoztam ajándékokat! – szakította félbe Dadanék vitáját, és keltette fel Luffy figyelmét még jobban.- Gondoltam, Garp-san nem foglalkozik az ilyesmikkel, úgyhogy… Tádááám! Új ruhák!
  - Óh, de király!! – mondta vidáman Luffy.
  - De jó, hogy örülsz neki! – mondta Makino. – Leveszem a méreteket, gyertek ti is! – nézett hármunkra, mivel mi eddig az ajtóból bámultuk a kinti jelenetet.
  - Hm? – néztünk döbbenten. Sabot nem is kellet többször hívni, rögtön ment magától.
  - Gyere, Yume-chan! - húzott magával.
  - O-oké… - mondtam.
  - Hé! – nézett ránk Ace.
  - Te is! – mondta Makino Ace-nek. Aki zsebre vágott kézzel, és közömbös arccal végül beadta a derekát.
Ezek után, mindnyájunknak le kellet venni a pólóját… aminek én nem örültem… és most csak az zavart, hogy Ace is itt van… mikor Makino észrevette, hogy zavarban vagyok emiatt, félrehívott és egy olyan helyen vette le a méreteimet, ahol a fiúk nem láttak, ezért nagyon megkönnyebbültem.
  - Kö-köszönöm… - mondtam Makinonak.
  - Semmiség! – mosolygott rám.
Ezt követően pedig Sabo, és Luffy jött, nekik elég hamar, szó nélkül levette a méreteiket, és már fel is vehették az új, méretre szabott ruháikat, akárcsak én. Egy piros, az elején masnis ruhát kaptam, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy ne kelljen nadrágot vennem alá, ennek pedig nagyon örültem.
  Luffy egy sárga, a közepén pedig lila csillagos pólót kapott, Sabo pedig egy lila atlétát.
  - Azt hallottam csíntalan vagy, Ace-kun, de nekem jó fiúnak tűnsz, mondta méretezés közben a félmeztelen Ace-nek.
  - N-nem is… - pirult el Ace.
  - Zavarba jött! – mondta Sabo, és mindhárman hangosan nevettünk.
  - Vörös vagy, Ace! – mondta Luffy.
  - Hé, ti! – üvöltött ránk Ace.
  - Hékás! Ne mozogj! – szólt rá Makino.
Vicces volt Acen, nevetni… mégis, rossz volt látni, hogy elpirult… Makino nagyon kedves nő, mint egy nővér… de… mégis, most irigy voltam rá, és éreztem iránta egy kis gyűlöletet is, amiért Acel volt… nem tudom miért.

  - Remélem ízleni fog! – csapta össze kezeit Makino, miután az asztalra terítette a vacsorát.
Ez most nem egy átlagos vacsora volt… már csak a látványától összefutott a nyál a számban. És az illatuktól rögtön éhes lettem, - így akárcsak a fiúk – két pofára tömtem a kaját. Hiszen kitudja, mikor fogunk legközelebb ilyen ételt enni.
  - Finom étel nélkül nem igazi a hajózás, ezért amikor kijutok a tengerre rögtön a legjobb szakácsot veszem magam mellé. – mondta a mellettem ülő Sabo két falat között.
  - Előbb én leszek kalóz, úgyhogy ez nem fog menni. – hajolt hozzá közelebb Ace.
  - Ez nem igaz! Én leszek az első kalóz! – kiáltotta bátran Luffy.
  - Hé, ezen fölösleges összeveszni… természetes, hogy a mi hajónkon lesz majd a legjobb szakács. – mondtam. És a következő pillanatban, mindenki aki velünk szemben ült kiköpött mindent a szájából, ami csak benne volt…
  - Khm… - „köhögött valaki” mögöttünk… de már mindenki tudta ki az… és Sabo kivételével mindenki hátán – főleg hármunkén – felállt a szőr. Ha most hallotta amit az előbb mondtunk… mi még ma meghalunk.
  - Még mindig ezt hajtogatjátok? – szólalt meg a mögöttünk álló „titokzatos” öregember. – Nem bírjátok felfogni, hogy tengerész lesz belőletek?? – emelte fel a számunkra már jól ismert ökleit… amiből mindhárman kaptunk a fejünkre. - Dadan! – mondta, majd gyorsan, vigyázz állásban, már elő is termett… nem merte kockáztatni a késést, vagy a laza háttartást…
  - Engem… miért? – nyögte ki halkan Dadan, miután ő is csatlakozott hármunkhoz.
  - Nem neveled jól a kölyköket! – állt pózba, mint egy görög Adonisz.
  - Garp? Akkor ez az öreg, Ace, Yume-chan, és Luffy nagyapja? – nézett rettegve Garpra Sabo.
És, ha esetleg elfelejtettem volna említeni, a hónapok alatt Garp látogatott bennünket… így lett ő a „nagyapám” ezért kell nekem is az ő ideáljai szerint tengerésznek lennem…
  - Taknyos! TE is azt mondtad, hogy kimész a tengerre. – nézett Sabora.
  - Nem taknyos! Ő Sabo! Együtt ittunk szakét, hogy testvérek legyünk, és megfogadtuk, hogy kalózok leszünk! – tálalt ki mindent Luffy.
  - Kifecseg mindent… - mondta feltápászkodás közben Ace.
  - Mégis, hogy mondjunk el neki, így bármit is?... – mondtam, közben pedig a púpos fejemet fogtam.
  - Óh, ezek szerint már négy bolond akar hasznos oktatásban részesülni tőlem…. és ezzel megropogtatta kéz ízületeit… és már mind tudtuk mit jelent ez… futást.
  - Nem menekültök! – rohant utánunk. Ilyenkor hálát adok Istennek… hogy jó edzésben vagyok… különben már meghaltam volna, és nem az erdő állatai miatt… hanem Garp félelmetes öklei végett.
  - Megálljatok! – értbe minket, és ezzel elkezdődött a leszámolás 10 – azaz 10 – másodperce…
  - Nesze! Neked is! Nesze, nesze, nesze! És még neked is!! – mondta, és ezzel mindannyiunknak kiosztott egy-egy ütést, forgást, pofont, vagy bármit, ami épp jött. Ezalatt fák dőltek ki, sziklák törtek szilánkokra, kráterek születtek, és még rengeteg természeti csapáshoz hasonló katasztrófa történt az erdő közepén. – Mára ennyit! – fordított nekünk hátat, és el is indult a viskóhoz. – Holnap még keményebb verést kaptok majd! Aztán meg el ne patkoljatok!

Ezt követően, mire kihúztuk Sabot a fatönkből, Luffyt leakasztottuk az ágról, Ace pedig magához tért, de nem utolsó sorban, engem leszedtek a fa tetejéről, mire visszaértünk a felnőttek részeges bulija – szerencsére – már vége szakadt, és mind elaludtak, ott ahol épp rájuk tört a fáradtság, így aludt el például Magra a bográcsban. Mi pedig macska léptekkel, lábujjhegyen felsiettünk a szobánkba.
  - Ha ez így megy tovább, holnap kinyír minket az öreg. – mondta suttogva Ace.
  - Még ha ezt túl is éljük, ugyanaz lesz az eredmény, ha kényszerít minket a kalóz élet feladására! – tette hozzá Sabo.
  - Nem akarok meghalni! – fűzte hozzá értékes kommentárát Luffy.
  - Senki nem fog meghalni… remélhetőleg… - tettem hozzá.
  - Csak egy dolgot tehetünk… Eljött a döntés ideje, testvéreim. – ragadta újra magához a szót Ace.

Majd pedig egy lapot tettem a nappali falára, ezzel a felirattal: „Kiköltöztünk! A,Y,S,L.”